A köcsög VÁP-os

Video

Sajnos, a Déliből Kanizsa felé induló vonatot nem vettem fel, de ezt igen, mert annyira szép piros... Azért ezen a helyen is történt fontos dolog, mindjárt kettő is.  

Az elsővel nem sokkal indulás előtt esett meg velem, de ezzel ne foglalkozzunk most, legyen a könyvemben meglepetés; a második viszont egy feledhetetlen régi emlék, ami két évtizeddel ezelőttről és – biztos vagyok benne – nem csupán én éltem át ilyet.

Székesfehérváron adtunk őrséget február-márciusban, minden másnap. Összehasonlíthatatlanul - de szép hosszú szó ez! - jobb körülmények közé kerültünk, mint Nagykanizsán. Például nem kellett lopni a tüzelőt a raktárból, ami egy külön tortúra volt a kiképzés után, mert amennyit hivatalosan adtak, azzal egy rókalyukat sem lehetett volna befűteni. Fehérváron központi fűtés adta a meleget. És általában véve is, sokkal komfortosabb épületben szállásoltak el minket. Vagy például, nem voltunk rákényszerítve arra, hogy a kajáldában is lopjunk (öregeknek kajafelvitel), viszont rengeteg kikapcsolódási lehetőség adódott, Kanizsán is, de itt tényleg használhattuk. A laktanyán belül volt például uszoda.

Kimaradásra pedig akkor mehettünk ki, amikor akartunk, persze ha leadtuk az őrséget és letelt a kiképzési idő. Ugyanúgy meg kellett írni a könyvet satöbbi, ám akkor is, tervezhető volt, hosszú napokra előre. Anyám például leutazott meglátogatni és ezt hetekkel korábban elhatároztuk. És nem jött közbe semmi. De dönthetett volna akár előző nap is úgy, hogy most akkor én megnézem a kisfiamat. És ugyanúgy ki tudok menni a városba és együtt tölthetünk egy kis időt. Ehhez képest Kanizsán az első időszakban kétszer voltam kimaradáson. Először szeptember 29-én, eskü alkalmából. Ez este nyolcig tartott. A másodiknak meg december elején örvendezhettem, de annyira, hogy mindjárt nem is lett jó vége, de erről majd valamikor később.

Február 13-án kezdtük a fehérvári őrszolgálatot. Engem egy félreeső toronyba dugtak és az egyik éjjelen sikerül úgy elbóbiskolnom, hogy arra ébredtem, mit ad Isten, hát nem a főhadnagyunk áll közvetlen előttem? Aki járt már őrtoronyban, az tudja, hogy mennyire inog és milyen hangot ad, ha csak ráteszi a lépcsőre a lábát valaki. Ez a jóember meg nemcsak hogy feljött, de még az ajtót is rám nyitotta és én nem ébredtem fel! Az az őrség, az egész váltás megbukott, a támlás is, mert a falnak dőlve szundított az őrszoba előtt, az őrparancsnok meg – a népével együtt - odabent, édesdeden. Ezért nem csináltunk valami nagy ügyet belőle: a büntetés az volt, hogy alvás helyett az őr kötelmeit kellett volna tanulni egész éjjel, de mondtam a tizedesnek miután elment az alhadnagy, hogy akkor és most inkább lefekszem, mert netán vissza talál jönni még egyszer ez a jóember, én meg ott alszok el a toronyban, újfent. A közvetlen felettesem pedig helyeslően bólintott minderre. 

Azokban az időkben mindenféle pozitúrában el bírtam aludni és nem voltam egyedül ezzel. Szunyáltam az őrtoronyban, volt hogy fel sem ébredtem teljesen, beértünk az őrszobába, félálomban haraptam valamit, majd leheveredtem a priccsre és durmoltam tovább. Fehérváron aztán annyi változott, hogy az ellenőrzés után megpróbáltunk legalább nappal ébren maradni és ma is azt mondom: az én félreeső őrtornyom a disznóóltól nem messze (de szerencsére nem is közvetlenül mellette, mert ott sok volt a patkány) még hagyján, arrafelé a kutya sem járt, no de akadt olyan kolléga, aki a laktanya kellős közepin kókadozott fényes nappal, miközben – hadseregtörzs, ugye – a pizsamások ott járkáltak fel és alá! Szóval, mindig azt kell mondjam: ez azért már tényleg túlzás.

Úgyhogy a továbbiakban napközben igyekeztünk ébren maradni és ez többnyire sikerült is. Olyannyira, hogy a végén dicsérettel tarsolyunkban mentünk vissza Kanizsára április tizedikén. Legalábbis így mondták.

Két hónapig adtunk őrséget minden másnap. Ez idő alatt mindösszesen négy pihenőnapom volt. A többin vagy fölvettem vagy leadtam az őrszolgálatot. Aztán másnap újra kezdődött az egész előröl. És Fehérvárról is mindenki csak egyszer mentem haza. Nem szívatásból, hanem egész egyszerűen nem voltunk elegen.

1989. április 6-án, csütörtökön történt, a kora délutáni órákban, nagyjából azon a helyen, melyet jó két évtized múltán lekameráztam a Déliben. Előre tudtuk, hogy arrafelé kifejezetten köcsög VÁP-osok vannak, úgyhogy készültünk rá. Tök mindegy, ha nem is csináltál semmit, fegyelmezetten mentél, tisztelegtél, volt nálad tű és cérna, varrókészlet. Az ilyet nem elégítette ki, ha a betétlapodat tépkedi ki. Azt élvezte, ha előállít és te nem utazhatsz haza. Vagy a kaptárba kell jöjjenek érted és úgy visznek vissza a laktanyába ahelyett, hogy szépen, magadtól mennél a normális úton, ahogy azt eredetileg tervezted te is és a parancsnokod szintén.

Fehérvárott a kapunál direkt szóltak, hogy vigyázzunk, mert azon a napon kifejezetten szemetek lesznek szolgálatban a Déliben. Hát, vigyáztunk. Ez abból állt, hogy rendezetten leszálltunk a vonatról és fegyelmezetten, normálisan haladva igyekeztünk minél előbb a metróba jutni. Nem sikerült. Persze, hogy megállítottak minket és ma is emlékszem arra a görényre. Egy rigó volt. Katonás, de lazát játszó, kekeckedő stílus, biztosan ismeritek az ilyet. A gyomrom felfordul, ha csak rágondolok.

Rendes körülmények között ilyenkor az ember behúzza fülét-farkát, megvárja míg amaz kiéli rajta hatalmaskodás iránti perverz vágyát és közben erősen reméli, hogy megússza az egészet végül. Ha csendben lesz, ha nem szól vissza. Rendes körülmények között én sem tettem másként.

Csakhogy, azt hiszem – és annyira jó, hogy ezt a dátumot speciel feljegyeztem - 1989. április 6. volt az a nap, amikor végképp elegem lett.

Egyszer csak engedélyt kértem és megszólaltam. Elmondtam, hogy A székesfehérvári Münnich Ferenc laktanyában, a hadseregtörzsnél voltunk az elmúlt két hónapban és hozzátettem azt is, hogy azt őrszolgálatért megdicsértek minket (ez igaz) és ez a hazaút a jutalom (ez viszont lódítás volt részemről: nem köszönte meg azt nekünk senki. Ha szabályt sértettünk, hát kérje rajtunk számon. A folytatás kimondatlanul is magától értetődő volt: ha pedig nem, hát engedjen utunkra.  

Elengedett végül, persze úgy, hogy övé volt az utolsó szó, de azt a játszmát - ettől függetlenül - elvesztette. És bár mindnyájan meg voltuk ijedve kissé (én is), azért odalent, a metróban learattam a babérokat. A többiek elismerő szavak kíséretében veregették a vállamat:

- Nem is gondoltuk volna, hogy a tápos vissza mer szólni!

Hát, igen. Miből lesz a cserebogár.

 

Arra most ne térjünk ki, hogy amennyiben nem sül el jól a dolog, akkor a bajtársak minden valószínűség szerint nem a vállamat veregették volna, hanem engemet; ehelyett merengjünk el inkább azon, hogy mennyit változott a világ azóta... A többiekkel rengeteget káromkodtunk, ami során meglehetősen sok új, cirádás kifejezést tanultam. De ezt a szót, hogy köcsög, ki nem ejtettük volna a szánkon, annyira pejoratívnak számított. Most meg a legnagyobb természetességgel írom le. A címsorba.

II. Rákóczi Ferenc szobra a Kossuth téren

Video

„Nem értük még el a Balatont, amikor is a szemerkélő eső nem kínlódott tovább, hanem elkezdett szakadni. Aztán csak bámultam egykedvűen a nagy, viharvert tavat, már ahol még nincs teljesen beépítve a part; néztem a néptelen utcákat, melyeken teremtett lélek nem mutatkozott. Széplak Alsó látványa a vigasztalhatatlan időben eszembe juttatta, hogy elfeledkeztem felvenni József Attila szobrát a Dunánál.

Viszont, örvendezzünk: II. Rákóczi Ferenc megvan immáron, kettőször is.”

/Plázacowboy, részlet/  

Három a magyar igazság

Laptopot nem vittem, ráadásul Miskolcon felejtettem a noteszemet, melybe Julie felírta, hogy mikor kell tovább indulni? Úgyhogy miután megérkeztem a Délibe, először megnéztem: mikor megy vonat Kanizsára, aztán pedig betettem a hátizsákomat a csomagmegőrzőbe.

Video

Ezt követően készítettem ezt a felvételt. A Budai vár és a Krisztina körút.

Miután ezzel is megvoltam, elindultam vissza, a Kossuth térre. Tudniillik legutóbb, amikor arra hajókáztunk elfelejtettük felvenni József Attila szobrát, pedig felvettük majdnem az egész Kossuth teret. Úgyhogy Julie rábeszélt, hogy ha már úgy is szándékomban áll megszakítani utamat, akkor tegyem azt a fővárosban és pótoljam a hiányosságot.  

Annak idején két könyvet hoztam magammal az Államokba. A Petőfi és a József Attila összest. Mondjuk, azóta sincs itt több magyar nyelvű könyvem. A harmadik a Plázacowboy lesz, úgy hiszem.
  

A Duna alatt

Video

„Pesten megszakítottam utamat, azonban ha van közvetlen vonat, akkor is így teszek; csináltam egy rövid felvételt a Keletiben, majd átmentem Budára, a Délibe, de elsőre csak azért, hogy mint annyiszor katona koromban: érezzem, ahogy a metró odalenn, átsuhan a Duna alatt.

Na jó, meg azért is, mert Miskolcon felejtettem a noteszemet, amelybe Julie beleírta, hogy mikor kell indulni tovább Kanizsa felé?? Odalent, mélyen a folyó alatt esett meg velem első benyomás, ami megmozgatott bennem valamit a régi időkből, amikor kimenő ruhában, oldalamon a barna műanyag, mert műbőrnek sem nevezném táskával…”

/Plázacowboy, részlet/

A Lator

I created this video at http://www.youtube.com/editor. A mai napig rejtély számomra, hogy mit tett Julie a YouTube Editor segedelmével ezzel a nyúlfarknyi videóval, de szerintem elfelejtettük megvágni a PMB-val és miután felkerült, kicsinálta belőle a legelejét meg a végét, amikor bekapcsolom, meg amikor azon ügyeskedek, hogy kinyomjam a szemit és közben veszem egy kicsit még a földet.

A metró. Nos, nem mondanám, hogy kismilliószor utaztam akkoriban vele, már csak azért sem, mert első időszakban háromszor voltam eltávon. Bevonultam augusztusban és rögtön haza is mehettem november hetedikére, majd Szilveszterre, aztán február legelején elengedtek véletlenül, bár a következő héten ismét utazhattam, mert akkorra derült ki, hogy mi megyünk Székesfehérvárra, a hadseregtörzshöz őrséget adni az időszak-váltás kapcsán és mindenkinek járt előtte pár nap szabi. Vagyis hétfőn este megjöttem és csütörtökön már mehettem is megint haza. Szokás szerint Miskolcra először és csak másnap délelőtt a szüleimhez. Felmentem az iskolába, anyámnak éppen órája volt, én meg nem zavartam, hanem megvárta a folyosón, a régi épületben. Azt a pillanatot soha nem fogom elfelejteni, ahogy nyílik az ajtó, jön ki hófehér köpenyben, a hóna alatt a napló, én meg ott állok farmerban, a falnak dőlve. Annyira megörült szegény, hogy még annak okán sem cseszegetett, amiért nem téli kabátot vettem fel. Bár abban a zekében is volt bélés.

Azt a cuccot Budapesten vásároltam az előző évben, közvetlenül azután, hogy az Ottóval leittasodtunk a Lenin körúton. Ez úgy történt, hogy egyik nap elmaradt a tanítás, én meg régóta akartam venni valami jó kis metálos dzsekit. Megbeszéltük tehát két osztálytársammal, hogy a szabadnapon felmegyünk Pestre. Addigra többször megfordultam már a fővárosban, éjszaka, koncerteken; némelyikről anyám is tudott, meg úgy lehetett vele: nem árt egy kis önállóság, lassan felnő a gyerek, ezért szegény kifejezetten szorgalmazta az utat.

A Jimmy ilyen kis szorgalmas és érdeklődő - de nem stréber - emberke volt már akkor is, úgyhogy elment könyvtárba, antikváriumba, meg mit tudom én. Mi is elmentünk a könyvtárba Ottóval, majdnem, de aztán helyette mégis inkább végigittuk a Lenin körutat. Közben meg vásároltunk, bementünk például egy áruházba, ahol – rám mutatva - a haver így szólott:

- Egy fekete dzsekit kérek erre a köcsögre!

Jártunk a Nemzeti Múzeum környékén is, ahol egy idősebb nőtől kért útbaigazítást abban a tekintetben, hogy merre található Budapest egyetlen metallista butikja. A hölgy roppant kedves volt, tudta is, hogy mit keresünk és már majdnem el is magyarázta. Csakhogy időközben megpillantott engem, aki a Lator kereszthalálát játszottam el éppen a háttérben: lábaimat keresztbe tettem, két karomat kinyújtottam, a fejemet balra billentettem, hajam a vállamat verte és a nyelvemet is kinyújtottam kicsit. Nem rájuk, még véletlenül sem, hanem a szenvedéstől! Ezt látta meg az asszonyság és kijelentette:

- Na, menjenek a fenébe! - azzal a sorsunkra hagyott minket.

Valahol aztán megvettem azt a farmerdzsekit, amire nem igazán volt szükségem, elvégre másik kettő már gyarapította a ruhatáramat. De az anyukámnak kifejezetten tetszett, mivel volt benne bélés én pedig egy életre szóló élménnyel lettem gazdagabb általa. Az sem feledem el soha, ahogy vidámkodva ülünk a vonaton a Keletiben és várjuk az indulást: addigra előkerült az a mihaszna Jimmy is és csak fogta a fejét. Hét közepe, talán szerdai nap volt ez, másnap pedig fizika doga, de ötös lett, nem volt vele gond, hiszen megtanultam jóval korábban és addigra kialudtam magam.

Na, ilyen az, amikor olvasgatom a leveleket és elkalandozok közben.

Keleti pályaudvar

Le sem tagadhatnám, hogy háromnegyed kilencre ért Budapestre az IC. Valami kicsit késett, de nem annyit, hogy visszaadják a jegy árát. Az egyik utastársamtól tudtam meg, hogy ez még mindig így van és a MÁV továbbra is állja a cechet, amennyiben nem vagy időre célodnál. A kolléga egész végig azon izgult, hogy így legyen!

Video

Nem volt ennek az egésznek katonaút-hangulata. A hangosbemondó inkább a kilencvenes évek második felére emlékeztetett, amikor a főiskolára jártam fel az egyetem után. Kilencvenhat őszén volt egy nagy felújítás a Keletiben, akkoriban vezették be ebben a formájában.

De még 90s nosztalgiának sem volt jó. Nem jó helyre érkezett a vonat. Tökre a másik oldalon állt meg, aztán pedig hiába is próbáltam, nem lehetett csak úgy keresztülmenni a metróhoz egyenesen, végig Baross téri Nagy Hamuvederben. El volt zárva. Bal oldalt kellett kimenni végül, le az aluljáróba, kanyarogni kicsit és úgy jutottál csak a pénztárakhoz.  

Így, a világosbarna pozdorja-kordon meg a mögüle átszűrődő munkazaj miatt az egész nem is volt annyira barátságtalan, mint kellett volna. Ám nem jött a hangulat, hiába erőltettem, pedig tisztára felébredtem már akkorra. Na, annyi baj legyen, majd amikor a metró – mint katonakoromban – átsuhan a Duna alatt!

Mátrai Hűerőmű

Eredetileg úgy terveztem, hogy jó alaposan dokumentálom majd az egész utazást, onnantól, hogy megérkeztünk a Tiszaira egészen a kanizsai állomásig.

Megemlíthetném, hogy hajnalban morogtam kissé, csakhogy én minden komolyabb helyváltoztatás előtt ezt teszem. Máskülönben, Julie szereti ezt, mert olyankor lehet igazán csak incselkedni velem! Mindenesetre nem volt kedvem kamerázni azon a reggelen, meg útra kelni sem nagyon, úgyhogy a pályaudvar, a régi állomás – kimaradt. És még egy csomó minden, elvégre csak Gyöngyös magasságában éreztem szükségességét, hogy feltápászkodjak és kimenjek a peronra. Akkor készítettem el ezeket a legendás felvételeket.

Video

Fél nyolc előtt három perccel történt mindez. Távolban a Mátra és az erőmű is jól kivehető azért a koszos vonatablakon át. InterCity-vel utaztam és ez hiba volt, s nem csupán azért, mert nem tudtam kinyitni az ajtót, hiába próbálkoztam vele. Az elválás, a keserű szájíz induláskor adott tehát, de az IC elrontotta a rossz hangulatomat: jobb kedvem nem lett ugyan tőle, viszont általa egyáltalán nem olyanra sikeredett utam első szakasza, amilyen réges-rég volt. Nem is nevezném hangulatnak. Pedig mindenki emlékszik a kimenőruhás bakákkal teli, zsúfolt pályaudvarokra, a szomorú és olykor keserves, csendes visszautakra. Akkoriban gyorssal mentem, most is így kellett volna tennem. Igaz, az idő tájt a lehető legkésőbb keltem útra, ami kora délutánt jelentett és késő estére értem a laktanyába, általában valamivel takarodó előtt. Majdnem fél nap, de legalább nyolc-tíz óra mindig is kellett, s bár meglehet, hogy ezúttal valamivel gyorsabban haladt a vonat, régen azonnal átszálltam és indultam tovább, most viszont a maradék időt eltököltem Budán. Ezúttal hajnali fél hétkor indultam Miskolcról és délután negyed négy körül érkeztem meg Kanizsára: vagyis ugyanannyiba tartott az út, mint a 80s alatt.  

Mechanikus Twitter

Íme, a katonakori noteszem. Nagy reményeket fűztem hozzá, aztán kiderült, hogy gyakorlatilag nincsen más benne – csak vegyjelek. Legalább a kimaradások, eltávozások dátumát rögzíthettem volna, bár abból szerepel némelyik, de közel sem mind. Meg néhány kiemelkedő eseményt, mint például Lajka életének első berúgása Fehérvárott vagy amikor jómagam megkóstoltam a Zsuzsival az arcszeszt. Pedig mennyire jó lenne most egy ilyen korabeli, mechanikus Twitter! De nem. Egy-két eltáv, a fehérvári őrszolgálat és a Dörögdi gyakorlat kezdete van rögzítve csupán, azzal annyi.

Ám akárhogyan nézem is, a lényeget azért csak beleírtam!

Kanizsa felett az ég

Katonalevelek

Íme, katonakori levelezésem egy része: többnyire azok, amiket kaptam, de akad köztük jó néhány olyan is, melyet én adtam fel. Emlékszem, a legelső nap végén - még a keltetőben - így szólt a tizedes:
- Mindenki ragadjon papírt és tollat és legalább pár sort írjon haza!

Mondandójához kellő komolyságot öltött magára és orgánumát ez alkalomból csendesebbre fogta kicsit, s mindennek tetejébe az arca valamiféle érzelmeket tükrözött, miből arra a következtetésre kellett jutnunk, hogy – bár elég nehéz ezt elhinni a mai napig – neki is van anyja.

Megtaláltuk azt a levelet, a legelsőt, amit akkor írtam. Olyasmikről értekezek benne, hogy Kanizsán az ég sokkal kékebb mint Miskolcon, ahol nyolcvannyolcban még vadul üzemelt az LKM és a Szinva helyén lágy olajfolt hömpölygött végig büdösen a belváros közepén. Aztán két évtized múltán visszamentem ide is, oda is, ráadásul Miskolcról Kanizsára ismét. És meglepetten vettem észre, hogy Kanizsán az ég még mindig kékebb. Kisváros, nagyváros, meg a szmog, ugye.

De erről, s az első levelemről lesz majd még szó könyvemben, a „Plázacowboy”-ban. Itt most álljon mementóul ez a kép, melyet pár éve az unokatesóm készített.

Aztán egyenként beszkennelte valamennyit és átküldte nekem.

Cikk a huszadik évfordulóra

Föl, vigyázz!

October 2, 2008

Winston-Salem, NC – Ma reggel (EDT) felhívott az unokatesóm, Miskolcról, ha emlékeztek még a helyre, ő lakik most az egykori, sokat megélt ganajtanyán; elbeszélgettünk kicsit, említette, hogy hetek óta fűteni kell már, panaszkodott, hogy nincs a gáznak fűtőértéke: már most fel kell csavarnia hármasra-négyesre, hogy valami kis meleget adjon.

Sok mindenben hasonlítunk egymással az unokatesómmal: nagyjából egy évjárat vagyunk, hasonló körülmények között nőttünk fel, ugyanolyan volt a neveltetésünk, helyesebben egyformán sokat küszködtek velünk a szüleink; ugyanabban közegben szocializálódtunk és sokáig egyfelé sodort minket az élet. Mondják: a fizimiskánk is hasonlít némileg, bár egyszerre soha nem sikerül, mert mindig valamelyikünk kövérebb, mint a másik. Az erős bizodalom is közös bennünk, nevezetesen: ha egymásra nézünk, mindketten mélyen vallásosak leszünk, karjainkat az ég felé emeljük és sűrű fohászba kezdünk: 

- Add, Uram, hogy tévedjenek, mégpedig nagyot, akik azt állítják, hogy én olyan vagyok külsőleg, akár csak egy kicsit is, mit ő!

Nem egyeztettünk még, de meggyőződésem, hogy a buzgó imádság szövege is nagyon közel áll egymáshoz. A különbség annyi lehet csupán, hogy én el szoktam mondani angolul is, a biztonság kedvéért.

Az is közös bennünk, hogy mindketten egyetemre járunk még és nem az elsőre; igaz: ő pár éve kezdte… Én meg: a jó pap és a kaszás. Természetesen - családi credónk szerint: “Egy jó poénért bármit!” – a tesó sem megy a szomszédba egy kis hülyeségért. Egy-másfél éve a Rockyban ivott, mint a gödény – családi vonás ez is: mi csak így tudunk – amikor odalépett hozzá valaki és így szólt:

- Szia Csokis! Te is a szakjogászit csinálod? Mire ő:

- Dehogy, már régen megvan, most a közgázra járok…

Az illetőtől ezúton kérek elnézést, kerestem égen-földön, de nem tudtam felkutatni, ki volt az. Hátha olvassa ezeket a sorokat, s ha jelentkezik záros határidőn belül, jutalma egy Motörhead CD, Motörizer, eredeti, amerikai kiadás.

Egyvalamiben azonban különbözünk. Az unokatesóm nem volt katona. Behívták, kapott valami halasztást a rendszerváltás körüli zűrzavarban, aztán egész egyszerűen elfeledkeztek róla. Így hát ezúttal is csak morgott magában, amikor reggel kapásból válaszoltam:

- Na, katona korunkban nem lett volna ilyen gondod, két közepes kályha a körletben, adtak hozzá két öl fát meg vagy három veder pocsék minőségű, meddő szenet, aztán azzal fűtsél, reggelig, de jó meleg legyen ám! Nekünk, kopaszoknak kellett beszerezni a tüzelőt, így hát elvittük a raktárból, ami járt. Aztán még fordultunk vagy nyolcszor-tízszer és loptunk.

Először arra gondoltam, hogy leírom a legmulatságosabb, legérdekesebb, esetleg a legtanulságosabb katonatörténetet – a fentire egyik sem mondható el -, vagy csak kiválasztok egyet, s azt osztom meg veletek.

Aztán jöttek az emlékek, tódultak szinte. Én harckocsizó voltam, irányzó. Volt egy gyakorlatunk Kanizsán, a négyes lőtéren, beálltunk egymás után: vezető-parancsnok-irányzó-töltő, nagyjából, amilyen sorrendben a tankban is tettük volna, ha nem lopják el a gázolajat, aztán csak mentünk előre, rendületlen, bátran törnek és csak vártuk, vártuk, éberen figyelve, mikor jön szembe egy galád imperialista, jaj neki! Vagy nekünk! A mai napig meggyőződésem, hogy ha lett volna valami gond, az egész Magyar Néphadsereg a világ összes égtája felé szanaszét szalad, a tisztek az élen, mi meg utánuk.

- Elvtársak! Hát hová mentek? Ki védi meg akkor a szocializmust? Ne hagyjatok itten, engemet sem!!

De ellenség ránk nem hederített ott, a gyakorlaton, a gyakorlatban pedig régen lesajnált már, így a főhadnagy inkább kiadta a parancsot:

- Átjáróra zárkózz!  

Zárkóztunk, s kis ideig a szomszéd négyesfogattal haladtunk, közvetlen közel, kellemesen elbeszélgettünk közben. Mindig valami nagy-nagy bölcsességnél tartottunk éppen – például:
- Nyomtam neki tövig, mégis azt mondta, rövid! - s gondolataink kifejezésre juttatásában központi szerepet játszottak olyan kifejezések, mint a „méteres kékeres”. Ám ekkor újabb parancs harsant:

- Átjáróról nyílj szét!

Így tettünk, függetlenül a magyar nyelv szabályaitól; nekem könnyű volt, nem lévén nyelvtanóránk a középiskolában; ám sokaknak igazából fel nem tűnt soha: ahogy elnéztem némelyik bajtársamat, az oskola környékén sem nagyon járt. Vagy ha mégis, egyszer arra vitte útja, hiába dörömbölt a hatalmas, vastag faajtón tudásvágytól szomjúhozva: csak ránéztek és nem engedték be.

Aztán egyszer került valahonnét gázolaj, szintén a négyes lőtér, szintén Nagykanizsa. Már előző délután kiálltunk a harcállásba azzal a nyolc-tíz tankkal, amelyik a harmincháromból úgy-ahogy működött, na jó, legalább beindult, berántotta a bika…

Mi voltunk az utolsó HK, a harminchármas. Gondoltuk, majd csak elütjük valamivel az időt másnap reggelig, aztán kiteszünk magunkért, mert akkor jött a gyakorlatra megfigyelőnek a hadseregtörzs. Kiszállunk, hátranézek, hát – a közvetlen közelünkben – ott van Homokkomárom templomtornya, úgy derékmagasságban, mert egy nagy domb tetejin voltunk ippeg.

Elütöttük. Frankó, kénes, homokkomáromi borral; berúgtunk, de annyira, hogy a vezetőnk másnap csinált egy félkört, s ezáltal szembefordult az egész zászlóaljjal. Valami félelmetes, ahogy jönnek feléd ezek a tankok, én így kiáltottam:

- Hát, igen! Ezt jól megszervezték! Nem árulták el, hogy ellenség is lesz!

Még a Néphadsereg című újságban is szerepeltünk.

A gyakorlatok Nagyatádon, téli hidegben és nyári melegben, no meg Dörögdön, amit a tizenkilencedik születésnapom tiszteletére szerveztek, és ahol sikerült szétlőnöm egy cél teljes berendezését az ünnep apropóján. Majdnem rám is hátékázták. Hallottam én, persze hogy hallottam:
 - Tüzet szüntess!” - csakhogy egészen addig nem fedeztem fel egy fia táblát sem – zöld a zöldben – ahová tüzelhetek  és annyira megörültem neki, úgy koncentráltam, hogy egész egyszerűen minden más megszűnt létezni az adott pillanatban. (Helyesebben a géppuska-célt láttam, a szemközti dombon, de a géppuskánk – az nem működött.)

Telitalálat!

Volt biztonsági őrség, ahol a közvetlen közelünkben lévő tanyáról frissen fejt, meleg tejet, sajtot, hoztak nekünk és persze olyan is, amikor bort. Utóbbi egy alkalommal annyira jól sikerült, hogy alig tudtunk felszállni a kama hármasra – ahogy egyik tanult fegyvertársam hívta a sokat megélt KAMAZ-okat -, próbáltuk feltolni egymást a haverral, de folyton a másik nyakába estünk. Aztán, nem sokkal az ÜTI előtt, megszólalt a máskülönben roppant szigorú őrmester, s utasította a többieket:

- Na, fogjátok közre a két tápost! 

Így jutottunk be, s így vívtunk ki magunknak – érdekes módon – tiszteletet.

Nem csupán Kama Három elvtárs, de számos más fegyvertársam is, hozzá hasonlatosan, oly sötét volt, mint a fekete, tankos egyenruhánk.

Lett volna, ha nem lopja el valaki és nem járunk éppen ezért mi is – zöldben.

Egyik ilyen kiszállás előtt a sokat mondó “Az erdő szelleme” című horrort néztük meg, klasszikus darab. Amikor a gyökerek megkefélik a csajt. Mondjuk, ősapáink is kellőképpen betegek voltak már, amikor ilyen forgatókönyveket találtak ki… Aztán hajnalban kivittek minket az erdő közepire: ha majd arra jár az öreg néne, gombát szedni, miközben zajlik a kövészet, figyelmeztessük: 

- Eddig, s ne tovább! 

Annyira be voltunk szarva, volt egy dugi töltényünk, azt tettük a csőbe és csak kapkodtunk a csúzlival mindenfelé. Akkor jöttem rá, hogy az erdő – a hangok – saját, önálló életet él.

De egyébként is volt valami utánozhatatlan bája azoknak a videózásoknak a kantinban, ahogy a monoton férfi (a kivételes, jobbik esetben női) hang mondta alá az akció- nindzsa és egyéb veretes alkotások, nem különben tartalmas szövegét. No és a nyelvtudásuk is fejlődött az NSZK-s pornófilmek révén: többek között ekkor tanultuk meg mondattá fűzni a “ja“, “good” (németül is ugyanazt jelenti és hasonlóképpen ejtik) és a “spriccün” szavakat.

Akkor a hazautazások: bevonultunk augusztus huszonkilencedikén, és engem november hetedikére engedtek haza, fontos dátum ez, úgy látszik az életemben; később, a vége felé jöhettem volna akár kéthetente is, de mindig csak pénteken engedtek el, délután egykor, így elkéstük Pesten az utolsó miskolci vonatot, s Füzesabonyban várni kellet hajnal kettő és négy között, másnap meg már indulhattam volna vissza. Stoppal haza, a zsúfolt, nyüzsgő, nyári Balaton parton meg egyszer télen is, szilveszterre. Megállt a kamion, mi vagy öten az út szélén. A sofőr így szólt:

- Mindenkit elviszek, srácok, de ez egy hűtőkocsi, vállaljátok?

Az öregek persze nagy keményen

- Igen! – én meg villámgyorsan be előre, azzal, hogy úgyis én szállok ki leghamarabb, a szüleim házánál. Kibírták az utat a többiek is, de arra határozottan emlékszem, hogy Hatvannál megálltunk csak azért, hogy a vezető megnézze: élnek-e még?

A vonatozások, oda- és visszautak, zsúfolt pályaudvarok, részeg katonák; a sunnyogás művészete: úgy közlekedj a laktanyában, hogy lehetőleg legyen nálad szerszám, legjobb a veder, a seprű vagy a lapát, s ha rákérdez valami nagyokos, kész válaszod legyen hová tartasz, s mi a feladatod. Emlékszem, párszor beültem a HK-ba, Jókait olvastam, s közben néha-néha iszonyatosat rávágtam a sütőre egy hatalmas villáskulccsal. Fel is mászott egyszer valami tiszthelyettes, kérdezte: mit csinálok, mire azt válaszoltam:

- Jelentem: belső küzdőtér karbantartást!

Külső küzdőtér nincs, de így katonásabban hangzott: meg is dicsértek érte.

Az őrségek, január végétől Fehérvárott két hónapig egyfolytában, a kettes őrség kint, a lőszerraktárnál, meg bent a laktanyában – nem tudom, de én abban az időben minden pozitúrában el bírtam aludni: ülve, állva, a könyökömre támaszkodva, az őrtorony ablakának dőlve, a padlón, a kicsiny fűtőtest mellé kucorodva. Aztán – időm leteltével – bementem az őrszobára, ettem valamit és – aludtam tovább. A laktanya kellős közepén is védeni kellet a népköztársaságot; itt, a négyes őrtoronyban, a szén- és faraktártól nem messze tanultam meg kívülről József Attilától a "Nagyon fáj"-t és az "Eszmélet"-et. Meg az egyesületekről szóló törvényt, mégis: tudjam, milyen egy jogszabály, ha egyszer odakerülök…

 

Szinte áradnak tudatom mélyéből azok a régmúlt idők, s talán ez a dolog lényege: nem egy vagy két nevezetes eseményt tudsz felidézni, hanem emlékek egész láncolata tör a felszínre, az emlékek ösvénye, melyek szerepet játszottak abban, hogy azok lettünk, akik, és úgy látjuk – persze mindnyájan más- és másképpen, de ez jó – a világot, ahogy. Mindezt annak ellenére mondom, hogy akkor büntetésnek fogtam fel azt a tizenegy hónapot és három napot, büntetésnek valamiért, amit el sem követtem, s ez a véleményem az elmúlt húsz évben nem változott. És annak ellenére, hogy az az év számomra végeredményben egy folyamatos belső küzdelemmel telt el, mert lélekben nem akartam idomulni, ezért már bevonuláskor elhatároztam, hogy rajtam - szabad emberen - a katonaság semmit nem fog változtatni.
És nem is változtatott.

Nem vagyok híve az ilyen-olyan évfordulós összejöveteleknek; érettségi találkozókra például azért nem járok, mert semmi kedvem ötévente elszámolni másoknak, hogy mire vittem, mi lett belőlem; nem vagyok híve – de erre az ötletre kapásból azt mondtam: zseniális!

Leírom ide is, ha esetleg akad valaki, aki nem tud róla: a hétvégén, Nyíregyházán találkozó azoknak, akik Nagykanizsán voltak katonák, velünk.

Nagykanizsa 4730… Naná, hogy minimum Nyíregyházán kell legyen a találkozó! Egyszer kimértük a harcászati térképen, cérnával, hogy közúton vagy vasúton nincs a csonka Magyarországon olyan hely, ahová bevonultathattak volna: nincs, ami messzebb van Miskolctól.

A magam részéről igyekszem úgy alakítani a dolgokat, hogy a huszonöt évesen ott lehessek; ezúttal pedig annyit tehetek, hogy üdvözlök mindenkit: azokat is, akik ismernek meg azokat is, akik nem; azokat is, akik emlékeznek rám, és – egye fene – azokat is, akik nem. Egy ponton, valamikor 1988-89-ben egy rövid időre mindnyájunk élete találkozott, hogy aztán a szélrózsa minden irányába, s ez így van jól; de akkor és ott közös volt a sorsunk, közös egy rövid ideig.

Ez a legfőbb különbség kettőnk között, ez az, amit az unokatesóm nem fog megérteni, nem érthet meg soha.

Mert nem volt katona.

Baráti öleléssel:

L.K.

MIA

Video

„Nem emlékszem pontosan arra, mikor döntöttem el, hogy ismét felkeresem Nagykanizsát, ahogyan azt a napot sem tudom felidézni, amikor elhatároztam: könyvet írok a katonaság történetéből – de az előbbi volt utóbb. Néhány éve összedobtam egy cikket a húsz éves évfordulóra, rövid kis megemlékezést, ami – fogalmazzunk szerényen – nagy siker lett, ezért úgy határoztam, ha csak ennyi kell, hát villámgyorsan rittyentek belőle egy eposzt. Kezdetben nem tartottam elengedhetetlennek az utazást a könyv megírásához. Úgy voltam vele: hamarosan megjön a noteszem a fontosabb dátumokkal, az unokatesóm pedig beszkenneli a korabeli levelezésemet és átküldi Mindezek éppen elég információt kell szolgáltassanak a regényfolyamhoz. Meg is érkezett, mind a kettő. Csakhogy fekete kis jegyzetfüzetemben semmi sincsen az égvilágon, leszámítva a vegyjeleket, így tehát, miután izgatottan átismételtem a periódusos rendszert, a postai küldemények böngészésébe fogtam bele. Ezekkel meg az a baj, hogy állandóan elkalandozok: jó vagy rossz, de – ahogy egyik barátom írta a laktanyáról készült videókat látva – mégiscsak a fiatalságunk emlékei.

Ám a könyvvel valahogy nem akartam haladni. Látnom kellett tehát újra a várost, emiatt kerekedtem fel és így jutottam el – kalandos utakon – a Kanizsa Plaza-ig, 2010. augusztus 28-án, közép-európai idő szerint negyed hat körül.”

/Részlet a "Plázacowboy"-ból/

Oldalsáv

Amiről minden katona álmodik... Gondoljatok csak kicsit jobban bele, mennyire rettenetes ez a helyzet! Nem elég szegény katonának, hogy egész nap ilyesmi jár abban az elgyötört agyában, még alvás közben sem talál békességet és nyugodalmat. Mondjuk, nem okvetlenül csak a bakákat sújtja ez az átok, terhével együtt kell élnie minden férfinak.

De maradjunk a képnél. A magam részéről soha nem szerettem a nagy csöcsöket, bár a korszak HATALMAS sztárjának, Samantha Fox-nak lelkes híve voltam akkoriban. Azért, mert az idő tájt többször szerepelt együtt Lemmy-vel, aki viszont kifejezetten díjazza a nagy dudákat. Egy alkalommal még énekelni is megpróbáltak közösen, s bár ez azóta sem sikerült, egyiknek sem, az emlék attól még meghatározó.

De nem annak okán vásároltam ezt a felvételt tegnap, hogy elmondhassam mindezt. Hanem hogy legyen legalább egy képem, ami szervesen kapcsolódik a témához és ily módon ajánlgathatom majd vele ezt a blogot! És ami még ennél is fontosabb, hogy ilyen aranyos kis clickable thumbnail-t készítsek belőle, aztán beszúrjam a Plázacowboyba a linkkel, mely visszavezeti a vándort ide.

Most megnézted te is, ugye? Na látod, működik! Végeredményben, kicsiben sem rossz.

És igen, ahogyan azt megtapasztalhattad: ezzel tulajdonképpen készen is van készülő regényem. Legfontosabb része: az oldalsáv!

Promised Land

Időközben elindult a Plázacowboy az L.K. Roll-on, úgyhogy, néhány szót hirtelenjében engedjetek meg.

A Plázacowboy egy könyv, készülő regényem, melyben részint a bakaidőkről emlékezem meg, részint a több mint két évtized múltán Kanizsán tett utazásomról. És persze Julie-ról, mert olyan nincs, hogy én könyvet írok és róla ne legyen szó benne.

Emlékeztek a pillanatra, arra a szürreális, fekete-fehér hajnalra, amikor megérkeztünk Kanizsára és még civilben, keservesen, szerencsétlenkedve kapaszkodtunk fel az állomás épülete előtt hidegen várakozó, lomha katonai teherautókra? Na, nekem abba a részbe is sikerült belefogalmaznom a verest.

A Plázacowboyból talál ezen a helyen részleteket a Kedves Olvasó, egyben – úgy hiszem, rendhagyó módon – nyomon követheti születését: a fejezetcímek felbukkanása ad majd támpontot mindehhez.

A regény, Thomas Mann szerint legalábbis, nem más, mint egy versenyfutás az legelső és az utolsó mondat között. Megvan immár, mind a kettő, s bár nem volt ez mindig így, de mire kész lettem az első fejezettel, pont került a végére is.

Ahogyan azt már leírtam itt: számos barátomnak, régi katonacimborámnak, ismerősömnek ígéretet tettem és meg is fogom találni a módját, hogyan juttassam el a kész művet nekik. A többit pedig meglátjuk. Szórakozásból írom szabadidőmben és elsősorban azért, hogy örömet szerezzek vele – ahogyan a videókkal is ez utóbbi volt a szándékunk csupán. Ugyanakkor az idő pénz, a szerkesztés és rendszerezés pedig nem kevés vesződséggel jár – ezért az elkészült művet nem fogom csak úgy a nép közé szórni, mint a római hadvezérek a sesterciusokat.

Egyben megfogadom azt is, hogy megtalálom majd a módját annak, miképpen olvashatod el te is, amennyiben úgy tartja kedved, Nyájas Olvasó.

Előfordulhat, hogy a Net-en hozom majd teljes egészében nyilvánosságra és lehet, hogy csak nyomtatott formában teszem közzé, ahogyan könnyedén megeshet akár az is, hogy mindkét változat megvalósul. Meglátjuk. Ez még a jövő zenéje, de én már hallom: egy kirobbanó, elemi erejű, izgatott Rock and Roll.

Ám minden kétséget kizáróan ez a mostani időszak a legjobb és én élvezem is nagyon, hiszen nem kell mást tennem mint egyszerűen leülni és írni.

Márpedig én szeretek írni, sokat és magyarul.

Plázacowboy

Oknyomozás

March 17, 2010

Minneapolis, Minn. - Azért emellett a kép mellett nem menjünk el szó nélkül! 1989 nyarán készült, a Magyar Néphadseregben, Nagykanizsán, a Dózsa György laktanyában, a harckocsizó 3. század első körletében.

A kajásasztal előtt és kiképzés közben, amit az jól kivehető.

A legmelegebb évszak nem csupán az odakünn buján zöldellő gesztenyefák látványából egyértelmű, hanem Hentes honvéd rövidnadrágja miatt is; máskülönben, szigorú napokon, nekünk kellett fűteni a körletet, hagyományos tüzeléssel: fával és szénnel, és akármilyen jó meleget adott is a két kályha, akármennyi tüzelőt loptunk (mert elhozni csak egy öl fát és két veder szenet lehetett) – édenné varázsolni azt a helyet nem tudtuk, sohasem.
Hawaii-t pedig – nekünk - szerencsére nem kellett csinálni belőle, nem úgy mint esztendővel korábban, a hazát ugyanezen a helyen megszenvedett táposoknak. Mesélték, hogy az öregek nagyjából negyven centi magas gátat csináltattak a küszöb felett a bakancspucoláshoz adott, durva bokszból, aztán behordatták vödörszám a vizet, felfújatták a gumimatracot, és akkor ott.
Csónakáztak egyet.

Gondolom azt is kiképzés alatt csinálták, esetleg a szombat délelőtti, úgynevezett karbantartó napon, mint ezt a fényképet. Utóbbi abból nyilvánvaló, hogy a többségünkön gyakorló van, így az első sorban, bal oldalt guggoló írnokon, Jóska Pistán (tényleg így hívták) is - márpedig, ha vasárnap lett volna, nem vesztünk meg azért annyira, hogy egyenruhát öltsünk magunkra, amennyiben nincs őrség.
Mert őrség többnyire adódott, s mivel Kanizsa lövészdandár volt, egyetlen, árva harckocsizó zászlóaljjal (illetve volt egy másik is, csak abban nem voltak katonák), így hát, nagyon demokratikusan, minden századra jutott egy-egy nap szépen, sorban: az első lövésszázad, a második lövésszázad és így tovább, majd amikor rá került a sor, az első harckocsizó század, a második és a harmadik.
A gond csak az, hogy egy lövész században vannak, nem tudom, de kurva sokan, egy harckocsizó században meg, nem emlékszem már, de vagy negyvenen. Harckocsizóknál nagyjából az egész zászlóalj számlál annyi embert, mint nyulaknál egy század.
Ennek megfelelően mi ki sem láttunk az őrségből, míg a többiek között akadt olyan, nem is egy, aki életében összesen két őrséget adott, ha adott.

De ez a kép nem ilyenkor készült, hanem hétköznap, netán szombat délelőtt. Ha engem kérdeztek, inkább a karbantartó napra szavaznék, mert máskülönben a hadnagyunk – aki, nemrég tudtam meg ezt, a legnagyobb meglepetésemre ma festőművészként él Szentendrén – kiképzési napokon azért mindig bejött, kevéssel ébresztő után és addig cseszegette az állományt, amíg az fel nem szenderedett: nem hagyott minket békiben, amíg úgy nem néztünk ki, mint egy katona, nagyjából legalább. Volt közöttünk egy csepp kis ember, harckocsivezetők gyöngye, aki az egyik ilyen látogatás után közvetlenül kikászálódott az ágyból és így szólt:

-Ezt nem érti meg a hadnagy, hogy ezért nem pattanok fel azonnal! - s közben lemutatott a pizsamájára.

Az is bizonyos, hogy júliusban kaptak le minket, hiszen augusztus elején, tizenegy hónap és három nap szolgálat után, kicsit előbb, mint a többiek, mi, előfelvételisek leszereltünk.

Július utolsó hétvégéje tehát kizárt: azt tekintve, hogy ez azért mégis csak katonaság volt és a korabeli technikát is figyelembe véve nem lett volna idő rá, hogy meg is kapjuk a képeket. Július 15 és huszonkettő megint csak nem lehetett, mivel ekkor Dörögdön voltunk gyakorlaton, ez hétszentség, egy számomra fontos dátumból következtetve bizton állíthatom ezt. Ültem a Bakonyban a sziklán, egyedül és arra gondoltam…
Az lehet, hogy tizenötödikén még, illetve huszonkettedikén már Kanizsán voltunk, illetve akkor mentünk és jöttünk; azonban ez esetben jóval nagyobb lenne a felfordulás körülöttünk, nem beszélve arról, hogy igencsak nehezen lehetett volna rávenni bármelyikünket ilyen hülyeségre, mint a fényképezkedés: helyette aludnánk még, mindnyájan, békességesen, készülve az előttünk álló nagy feladatra, visszatértünk után pedig annál is inkább, hiszen annyira nagyon elpilledtünk a jó levegőn.

Tehát a július elseje és a nyolcadika. Az előbbi kevésbé valószínű: a katona nem arról híres, hogy elkapkodja a dolgokat, arról nem is szólva, hogy elsején még biztosan nem tudtuk, hogy a táposok hamarabb leszerelhetnek.
Valószínűleg nyolcadikán sem tudtuk még, biztosan, mert az ilyesmit többnyire lebegtetik – viszont kizárásos alapon ez az egy dátum marad.

Felhívnám a figyelmet a jobb oldalon fekvő két honvédra, ők korántsem közelharcban estek el és még csak nem is álmodnak ilyesmiről: orcájukon nyugalom, az álom édes békessége. Pedig egy ehhez fogható esemény sem a harmadik század, sem a harckocsizók, sem úgy – általában véve – a dandár életében nem volt mindennapos, elvileg nem is lehetett fényképet készíteni, természetesen. Ennek megfelelően maga az ünnepélyes aktus nem mindennapi zajjal járhatott, ráadásul ennyi ember egy körletben, ha akar sem tud igazából csendben maradni, az éjszakát leszámítva, de akkor sem mindig. Ám ezen a délelőttön – és úgy általában véve is – nem is állt szándékunkban a kussolás, mert nehogy már még arra is tekintettel legyük, hogy ők szunyálnak ippeg. Ment az nekik, és bármelyikünknek, ettől függetlenül – magától is. A katonaság volt életemnek az az időszaka, amikor bárhol, bármilyen körülmények közepette, bármikor, a lehető leglehetetlenebb pozitúrákban képes voltam aludni. 

Az őrtoronyban is. Ott különösen jólesett.

Ezen a felvételen viszont – szerénytelenség nélkül állíthatom – jómagam vagyok az egyik legéberebb. De volt más is, aki vette a fáradságot. A jobb szélen, Egon arcán tisztán kivehetőek az álmosság jelei: az imént kelt fel, s ezt a fotó meglehetősen homályos volta ellenére sem tagadhatná le. A fotókompozíció központi figurája pedig a melegítőben (a miénk hátára egy-egy tank volt rajzolva, nem úgy adták, mi magunk csináltuk), elszánt tekintettel feszítő Panzhy honvéd balján, pizsamában: Szúrós.
Hihetetlen, micsoda fickó volt! Sokat tanultam tőle.

Egy szóval sem állítom, hogy minden napunk ilyen volt Nagykanizsán. Azt viszont bizonnyal mondhatom, hogy voltak ilyen napjaink is. Bizonyíték rá ez a fotó, amely - amint azt közös gondolkodásunk során kiderítettük itt, rendkívül ügyesen - Nagykanizsán, a Dózsa György laktanyában, a harckocsizó harmadik század első körletében készült, 1989. július 8-án, szombaton, a délelőtti órákban.

Vonattal Miskolcról Nagykanizsára

Video

Nos, elég sok felvételünk van Magyarországról, márpedig ezeket rendszerezni kell, mégpedig a lehető leghamarabb, ez tapasztalatból mondom. Máskülönben úgy marad, ömlesztve és amennyiben meg akarsz keresni valamit hirtelen, hát nem fogod megtalálni. Ám ha csak magadnak csinálod és itthon tárolod, akkor:

1. győz a lustaság és nem iparkodsz vele annyira, mint amikor nyilvánosságra is akarod hozni

2. nem is végzel olyan alapos munkát talán. „Jó lesz most így is, per pillanat, a többit majd később befejezem.” Ezt biztosan mindenki ismeri.

Most azonban mindnyájan jól járunk: saját tárhelyünkön archiválásra kerül az anyag, mások pedig megnézhetik a YouTube-on.