Cikk a huszadik évfordulóra

Föl, vigyázz!

October 2, 2008

Winston-Salem, NC – Ma reggel (EDT) felhívott az unokatesóm, Miskolcról, ha emlékeztek még a helyre, ő lakik most az egykori, sokat megélt ganajtanyán; elbeszélgettünk kicsit, említette, hogy hetek óta fűteni kell már, panaszkodott, hogy nincs a gáznak fűtőértéke: már most fel kell csavarnia hármasra-négyesre, hogy valami kis meleget adjon.

Sok mindenben hasonlítunk egymással az unokatesómmal: nagyjából egy évjárat vagyunk, hasonló körülmények között nőttünk fel, ugyanolyan volt a neveltetésünk, helyesebben egyformán sokat küszködtek velünk a szüleink; ugyanabban közegben szocializálódtunk és sokáig egyfelé sodort minket az élet. Mondják: a fizimiskánk is hasonlít némileg, bár egyszerre soha nem sikerül, mert mindig valamelyikünk kövérebb, mint a másik. Az erős bizodalom is közös bennünk, nevezetesen: ha egymásra nézünk, mindketten mélyen vallásosak leszünk, karjainkat az ég felé emeljük és sűrű fohászba kezdünk: 

- Add, Uram, hogy tévedjenek, mégpedig nagyot, akik azt állítják, hogy én olyan vagyok külsőleg, akár csak egy kicsit is, mit ő!

Nem egyeztettünk még, de meggyőződésem, hogy a buzgó imádság szövege is nagyon közel áll egymáshoz. A különbség annyi lehet csupán, hogy én el szoktam mondani angolul is, a biztonság kedvéért.

Az is közös bennünk, hogy mindketten egyetemre járunk még és nem az elsőre; igaz: ő pár éve kezdte… Én meg: a jó pap és a kaszás. Természetesen - családi credónk szerint: “Egy jó poénért bármit!” – a tesó sem megy a szomszédba egy kis hülyeségért. Egy-másfél éve a Rockyban ivott, mint a gödény – családi vonás ez is: mi csak így tudunk – amikor odalépett hozzá valaki és így szólt:

- Szia Csokis! Te is a szakjogászit csinálod? Mire ő:

- Dehogy, már régen megvan, most a közgázra járok…

Az illetőtől ezúton kérek elnézést, kerestem égen-földön, de nem tudtam felkutatni, ki volt az. Hátha olvassa ezeket a sorokat, s ha jelentkezik záros határidőn belül, jutalma egy Motörhead CD, Motörizer, eredeti, amerikai kiadás.

Egyvalamiben azonban különbözünk. Az unokatesóm nem volt katona. Behívták, kapott valami halasztást a rendszerváltás körüli zűrzavarban, aztán egész egyszerűen elfeledkeztek róla. Így hát ezúttal is csak morgott magában, amikor reggel kapásból válaszoltam:

- Na, katona korunkban nem lett volna ilyen gondod, két közepes kályha a körletben, adtak hozzá két öl fát meg vagy három veder pocsék minőségű, meddő szenet, aztán azzal fűtsél, reggelig, de jó meleg legyen ám! Nekünk, kopaszoknak kellett beszerezni a tüzelőt, így hát elvittük a raktárból, ami járt. Aztán még fordultunk vagy nyolcszor-tízszer és loptunk.

Először arra gondoltam, hogy leírom a legmulatságosabb, legérdekesebb, esetleg a legtanulságosabb katonatörténetet – a fentire egyik sem mondható el -, vagy csak kiválasztok egyet, s azt osztom meg veletek.

Aztán jöttek az emlékek, tódultak szinte. Én harckocsizó voltam, irányzó. Volt egy gyakorlatunk Kanizsán, a négyes lőtéren, beálltunk egymás után: vezető-parancsnok-irányzó-töltő, nagyjából, amilyen sorrendben a tankban is tettük volna, ha nem lopják el a gázolajat, aztán csak mentünk előre, rendületlen, bátran törnek és csak vártuk, vártuk, éberen figyelve, mikor jön szembe egy galád imperialista, jaj neki! Vagy nekünk! A mai napig meggyőződésem, hogy ha lett volna valami gond, az egész Magyar Néphadsereg a világ összes égtája felé szanaszét szalad, a tisztek az élen, mi meg utánuk.

- Elvtársak! Hát hová mentek? Ki védi meg akkor a szocializmust? Ne hagyjatok itten, engemet sem!!

De ellenség ránk nem hederített ott, a gyakorlaton, a gyakorlatban pedig régen lesajnált már, így a főhadnagy inkább kiadta a parancsot:

- Átjáróra zárkózz!  

Zárkóztunk, s kis ideig a szomszéd négyesfogattal haladtunk, közvetlen közel, kellemesen elbeszélgettünk közben. Mindig valami nagy-nagy bölcsességnél tartottunk éppen – például:
- Nyomtam neki tövig, mégis azt mondta, rövid! - s gondolataink kifejezésre juttatásában központi szerepet játszottak olyan kifejezések, mint a „méteres kékeres”. Ám ekkor újabb parancs harsant:

- Átjáróról nyílj szét!

Így tettünk, függetlenül a magyar nyelv szabályaitól; nekem könnyű volt, nem lévén nyelvtanóránk a középiskolában; ám sokaknak igazából fel nem tűnt soha: ahogy elnéztem némelyik bajtársamat, az oskola környékén sem nagyon járt. Vagy ha mégis, egyszer arra vitte útja, hiába dörömbölt a hatalmas, vastag faajtón tudásvágytól szomjúhozva: csak ránéztek és nem engedték be.

Aztán egyszer került valahonnét gázolaj, szintén a négyes lőtér, szintén Nagykanizsa. Már előző délután kiálltunk a harcállásba azzal a nyolc-tíz tankkal, amelyik a harmincháromból úgy-ahogy működött, na jó, legalább beindult, berántotta a bika…

Mi voltunk az utolsó HK, a harminchármas. Gondoltuk, majd csak elütjük valamivel az időt másnap reggelig, aztán kiteszünk magunkért, mert akkor jött a gyakorlatra megfigyelőnek a hadseregtörzs. Kiszállunk, hátranézek, hát – a közvetlen közelünkben – ott van Homokkomárom templomtornya, úgy derékmagasságban, mert egy nagy domb tetejin voltunk ippeg.

Elütöttük. Frankó, kénes, homokkomáromi borral; berúgtunk, de annyira, hogy a vezetőnk másnap csinált egy félkört, s ezáltal szembefordult az egész zászlóaljjal. Valami félelmetes, ahogy jönnek feléd ezek a tankok, én így kiáltottam:

- Hát, igen! Ezt jól megszervezték! Nem árulták el, hogy ellenség is lesz!

Még a Néphadsereg című újságban is szerepeltünk.

A gyakorlatok Nagyatádon, téli hidegben és nyári melegben, no meg Dörögdön, amit a tizenkilencedik születésnapom tiszteletére szerveztek, és ahol sikerült szétlőnöm egy cél teljes berendezését az ünnep apropóján. Majdnem rám is hátékázták. Hallottam én, persze hogy hallottam:
 - Tüzet szüntess!” - csakhogy egészen addig nem fedeztem fel egy fia táblát sem – zöld a zöldben – ahová tüzelhetek  és annyira megörültem neki, úgy koncentráltam, hogy egész egyszerűen minden más megszűnt létezni az adott pillanatban. (Helyesebben a géppuska-célt láttam, a szemközti dombon, de a géppuskánk – az nem működött.)

Telitalálat!

Volt biztonsági őrség, ahol a közvetlen közelünkben lévő tanyáról frissen fejt, meleg tejet, sajtot, hoztak nekünk és persze olyan is, amikor bort. Utóbbi egy alkalommal annyira jól sikerült, hogy alig tudtunk felszállni a kama hármasra – ahogy egyik tanult fegyvertársam hívta a sokat megélt KAMAZ-okat -, próbáltuk feltolni egymást a haverral, de folyton a másik nyakába estünk. Aztán, nem sokkal az ÜTI előtt, megszólalt a máskülönben roppant szigorú őrmester, s utasította a többieket:

- Na, fogjátok közre a két tápost! 

Így jutottunk be, s így vívtunk ki magunknak – érdekes módon – tiszteletet.

Nem csupán Kama Három elvtárs, de számos más fegyvertársam is, hozzá hasonlatosan, oly sötét volt, mint a fekete, tankos egyenruhánk.

Lett volna, ha nem lopja el valaki és nem járunk éppen ezért mi is – zöldben.

Egyik ilyen kiszállás előtt a sokat mondó “Az erdő szelleme” című horrort néztük meg, klasszikus darab. Amikor a gyökerek megkefélik a csajt. Mondjuk, ősapáink is kellőképpen betegek voltak már, amikor ilyen forgatókönyveket találtak ki… Aztán hajnalban kivittek minket az erdő közepire: ha majd arra jár az öreg néne, gombát szedni, miközben zajlik a kövészet, figyelmeztessük: 

- Eddig, s ne tovább! 

Annyira be voltunk szarva, volt egy dugi töltényünk, azt tettük a csőbe és csak kapkodtunk a csúzlival mindenfelé. Akkor jöttem rá, hogy az erdő – a hangok – saját, önálló életet él.

De egyébként is volt valami utánozhatatlan bája azoknak a videózásoknak a kantinban, ahogy a monoton férfi (a kivételes, jobbik esetben női) hang mondta alá az akció- nindzsa és egyéb veretes alkotások, nem különben tartalmas szövegét. No és a nyelvtudásuk is fejlődött az NSZK-s pornófilmek révén: többek között ekkor tanultuk meg mondattá fűzni a “ja“, “good” (németül is ugyanazt jelenti és hasonlóképpen ejtik) és a “spriccün” szavakat.

Akkor a hazautazások: bevonultunk augusztus huszonkilencedikén, és engem november hetedikére engedtek haza, fontos dátum ez, úgy látszik az életemben; később, a vége felé jöhettem volna akár kéthetente is, de mindig csak pénteken engedtek el, délután egykor, így elkéstük Pesten az utolsó miskolci vonatot, s Füzesabonyban várni kellet hajnal kettő és négy között, másnap meg már indulhattam volna vissza. Stoppal haza, a zsúfolt, nyüzsgő, nyári Balaton parton meg egyszer télen is, szilveszterre. Megállt a kamion, mi vagy öten az út szélén. A sofőr így szólt:

- Mindenkit elviszek, srácok, de ez egy hűtőkocsi, vállaljátok?

Az öregek persze nagy keményen

- Igen! – én meg villámgyorsan be előre, azzal, hogy úgyis én szállok ki leghamarabb, a szüleim házánál. Kibírták az utat a többiek is, de arra határozottan emlékszem, hogy Hatvannál megálltunk csak azért, hogy a vezető megnézze: élnek-e még?

A vonatozások, oda- és visszautak, zsúfolt pályaudvarok, részeg katonák; a sunnyogás művészete: úgy közlekedj a laktanyában, hogy lehetőleg legyen nálad szerszám, legjobb a veder, a seprű vagy a lapát, s ha rákérdez valami nagyokos, kész válaszod legyen hová tartasz, s mi a feladatod. Emlékszem, párszor beültem a HK-ba, Jókait olvastam, s közben néha-néha iszonyatosat rávágtam a sütőre egy hatalmas villáskulccsal. Fel is mászott egyszer valami tiszthelyettes, kérdezte: mit csinálok, mire azt válaszoltam:

- Jelentem: belső küzdőtér karbantartást!

Külső küzdőtér nincs, de így katonásabban hangzott: meg is dicsértek érte.

Az őrségek, január végétől Fehérvárott két hónapig egyfolytában, a kettes őrség kint, a lőszerraktárnál, meg bent a laktanyában – nem tudom, de én abban az időben minden pozitúrában el bírtam aludni: ülve, állva, a könyökömre támaszkodva, az őrtorony ablakának dőlve, a padlón, a kicsiny fűtőtest mellé kucorodva. Aztán – időm leteltével – bementem az őrszobára, ettem valamit és – aludtam tovább. A laktanya kellős közepén is védeni kellet a népköztársaságot; itt, a négyes őrtoronyban, a szén- és faraktártól nem messze tanultam meg kívülről József Attilától a "Nagyon fáj"-t és az "Eszmélet"-et. Meg az egyesületekről szóló törvényt, mégis: tudjam, milyen egy jogszabály, ha egyszer odakerülök…

 

Szinte áradnak tudatom mélyéből azok a régmúlt idők, s talán ez a dolog lényege: nem egy vagy két nevezetes eseményt tudsz felidézni, hanem emlékek egész láncolata tör a felszínre, az emlékek ösvénye, melyek szerepet játszottak abban, hogy azok lettünk, akik, és úgy látjuk – persze mindnyájan más- és másképpen, de ez jó – a világot, ahogy. Mindezt annak ellenére mondom, hogy akkor büntetésnek fogtam fel azt a tizenegy hónapot és három napot, büntetésnek valamiért, amit el sem követtem, s ez a véleményem az elmúlt húsz évben nem változott. És annak ellenére, hogy az az év számomra végeredményben egy folyamatos belső küzdelemmel telt el, mert lélekben nem akartam idomulni, ezért már bevonuláskor elhatároztam, hogy rajtam - szabad emberen - a katonaság semmit nem fog változtatni.
És nem is változtatott.

Nem vagyok híve az ilyen-olyan évfordulós összejöveteleknek; érettségi találkozókra például azért nem járok, mert semmi kedvem ötévente elszámolni másoknak, hogy mire vittem, mi lett belőlem; nem vagyok híve – de erre az ötletre kapásból azt mondtam: zseniális!

Leírom ide is, ha esetleg akad valaki, aki nem tud róla: a hétvégén, Nyíregyházán találkozó azoknak, akik Nagykanizsán voltak katonák, velünk.

Nagykanizsa 4730… Naná, hogy minimum Nyíregyházán kell legyen a találkozó! Egyszer kimértük a harcászati térképen, cérnával, hogy közúton vagy vasúton nincs a csonka Magyarországon olyan hely, ahová bevonultathattak volna: nincs, ami messzebb van Miskolctól.

A magam részéről igyekszem úgy alakítani a dolgokat, hogy a huszonöt évesen ott lehessek; ezúttal pedig annyit tehetek, hogy üdvözlök mindenkit: azokat is, akik ismernek meg azokat is, akik nem; azokat is, akik emlékeznek rám, és – egye fene – azokat is, akik nem. Egy ponton, valamikor 1988-89-ben egy rövid időre mindnyájunk élete találkozott, hogy aztán a szélrózsa minden irányába, s ez így van jól; de akkor és ott közös volt a sorsunk, közös egy rövid ideig.

Ez a legfőbb különbség kettőnk között, ez az, amit az unokatesóm nem fog megérteni, nem érthet meg soha.

Mert nem volt katona.

Baráti öleléssel:

L.K.