Sajnos, a Déliből Kanizsa felé induló vonatot nem vettem fel, de ezt igen, mert annyira szép piros... Azért ezen a helyen is történt fontos dolog, mindjárt kettő is.
Az elsővel nem sokkal indulás előtt esett meg velem, de ezzel ne foglalkozzunk most, legyen a könyvemben meglepetés; a második viszont egy feledhetetlen régi emlék, ami két évtizeddel ezelőttről és – biztos vagyok benne – nem csupán én éltem át ilyet.
Székesfehérváron adtunk őrséget február-márciusban, minden másnap. Összehasonlíthatatlanul - de szép hosszú szó ez! - jobb körülmények közé kerültünk, mint Nagykanizsán. Például nem kellett lopni a tüzelőt a raktárból, ami egy külön tortúra volt a kiképzés után, mert amennyit hivatalosan adtak, azzal egy rókalyukat sem lehetett volna befűteni. Fehérváron központi fűtés adta a meleget. És általában véve is, sokkal komfortosabb épületben szállásoltak el minket. Vagy például, nem voltunk rákényszerítve arra, hogy a kajáldában is lopjunk (öregeknek kajafelvitel), viszont rengeteg kikapcsolódási lehetőség adódott, Kanizsán is, de itt tényleg használhattuk. A laktanyán belül volt például uszoda.
Kimaradásra pedig akkor mehettünk ki, amikor akartunk, persze ha leadtuk az őrséget és letelt a kiképzési idő. Ugyanúgy meg kellett írni a könyvet satöbbi, ám akkor is, tervezhető volt, hosszú napokra előre. Anyám például leutazott meglátogatni és ezt hetekkel korábban elhatároztuk. És nem jött közbe semmi. De dönthetett volna akár előző nap is úgy, hogy most akkor én megnézem a kisfiamat. És ugyanúgy ki tudok menni a városba és együtt tölthetünk egy kis időt. Ehhez képest Kanizsán az első időszakban kétszer voltam kimaradáson. Először szeptember 29-én, eskü alkalmából. Ez este nyolcig tartott. A másodiknak meg december elején örvendezhettem, de annyira, hogy mindjárt nem is lett jó vége, de erről majd valamikor később.
Február 13-án kezdtük a fehérvári őrszolgálatot. Engem egy félreeső toronyba dugtak és az egyik éjjelen sikerül úgy elbóbiskolnom, hogy arra ébredtem, mit ad Isten, hát nem a főhadnagyunk áll közvetlen előttem? Aki járt már őrtoronyban, az tudja, hogy mennyire inog és milyen hangot ad, ha csak ráteszi a lépcsőre a lábát valaki. Ez a jóember meg nemcsak hogy feljött, de még az ajtót is rám nyitotta és én nem ébredtem fel! Az az őrség, az egész váltás megbukott, a támlás is, mert a falnak dőlve szundított az őrszoba előtt, az őrparancsnok meg – a népével együtt - odabent, édesdeden. Ezért nem csináltunk valami nagy ügyet belőle: a büntetés az volt, hogy alvás helyett az őr kötelmeit kellett volna tanulni egész éjjel, de mondtam a tizedesnek miután elment az alhadnagy, hogy akkor és most inkább lefekszem, mert netán vissza talál jönni még egyszer ez a jóember, én meg ott alszok el a toronyban, újfent. A közvetlen felettesem pedig helyeslően bólintott minderre.
Azokban az időkben mindenféle pozitúrában el bírtam aludni és nem voltam egyedül ezzel. Szunyáltam az őrtoronyban, volt hogy fel sem ébredtem teljesen, beértünk az őrszobába, félálomban haraptam valamit, majd leheveredtem a priccsre és durmoltam tovább. Fehérváron aztán annyi változott, hogy az ellenőrzés után megpróbáltunk legalább nappal ébren maradni és ma is azt mondom: az én félreeső őrtornyom a disznóóltól nem messze (de szerencsére nem is közvetlenül mellette, mert ott sok volt a patkány) még hagyján, arrafelé a kutya sem járt, no de akadt olyan kolléga, aki a laktanya kellős közepin kókadozott fényes nappal, miközben – hadseregtörzs, ugye – a pizsamások ott járkáltak fel és alá! Szóval, mindig azt kell mondjam: ez azért már tényleg túlzás.
Úgyhogy a továbbiakban napközben igyekeztünk ébren maradni és ez többnyire sikerült is. Olyannyira, hogy a végén dicsérettel tarsolyunkban mentünk vissza Kanizsára április tizedikén. Legalábbis így mondták.
Két hónapig adtunk őrséget minden másnap. Ez idő alatt mindösszesen négy pihenőnapom volt. A többin vagy fölvettem vagy leadtam az őrszolgálatot. Aztán másnap újra kezdődött az egész előröl. És Fehérvárról is mindenki csak egyszer mentem haza. Nem szívatásból, hanem egész egyszerűen nem voltunk elegen.
1989. április 6-án, csütörtökön történt, a kora délutáni órákban, nagyjából azon a helyen, melyet jó két évtized múltán lekameráztam a Déliben. Előre tudtuk, hogy arrafelé kifejezetten köcsög VÁP-osok vannak, úgyhogy készültünk rá. Tök mindegy, ha nem is csináltál semmit, fegyelmezetten mentél, tisztelegtél, volt nálad tű és cérna, varrókészlet. Az ilyet nem elégítette ki, ha a betétlapodat tépkedi ki. Azt élvezte, ha előállít és te nem utazhatsz haza. Vagy a kaptárba kell jöjjenek érted és úgy visznek vissza a laktanyába ahelyett, hogy szépen, magadtól mennél a normális úton, ahogy azt eredetileg tervezted te is és a parancsnokod szintén.
Fehérvárott a kapunál direkt szóltak, hogy vigyázzunk, mert azon a napon kifejezetten szemetek lesznek szolgálatban a Déliben. Hát, vigyáztunk. Ez abból állt, hogy rendezetten leszálltunk a vonatról és fegyelmezetten, normálisan haladva igyekeztünk minél előbb a metróba jutni. Nem sikerült. Persze, hogy megállítottak minket és ma is emlékszem arra a görényre. Egy rigó volt. Katonás, de lazát játszó, kekeckedő stílus, biztosan ismeritek az ilyet. A gyomrom felfordul, ha csak rágondolok.
Rendes körülmények között ilyenkor az ember behúzza fülét-farkát, megvárja míg amaz kiéli rajta hatalmaskodás iránti perverz vágyát és közben erősen reméli, hogy megússza az egészet végül. Ha csendben lesz, ha nem szól vissza. Rendes körülmények között én sem tettem másként.
Csakhogy, azt hiszem – és annyira jó, hogy ezt a dátumot speciel feljegyeztem - 1989. április 6. volt az a nap, amikor végképp elegem lett.
Egyszer csak engedélyt kértem és megszólaltam. Elmondtam, hogy A székesfehérvári Münnich Ferenc laktanyában, a hadseregtörzsnél voltunk az elmúlt két hónapban és hozzátettem azt is, hogy azt őrszolgálatért megdicsértek minket (ez igaz) és ez a hazaút a jutalom (ez viszont lódítás volt részemről: nem köszönte meg azt nekünk senki. Ha szabályt sértettünk, hát kérje rajtunk számon. A folytatás kimondatlanul is magától értetődő volt: ha pedig nem, hát engedjen utunkra.
Elengedett végül, persze úgy, hogy övé volt az utolsó szó, de azt a játszmát - ettől függetlenül - elvesztette. És bár mindnyájan meg voltuk ijedve kissé (én is), azért odalent, a metróban learattam a babérokat. A többiek elismerő szavak kíséretében veregették a vállamat:
- Nem is gondoltuk volna, hogy a tápos vissza mer szólni!
Hát, igen. Miből lesz a cserebogár.
Arra most ne térjünk ki, hogy amennyiben nem sül el jól a dolog, akkor a bajtársak minden valószínűség szerint nem a vállamat veregették volna, hanem engemet; ehelyett merengjünk el inkább azon, hogy mennyit változott a világ azóta... A többiekkel rengeteget káromkodtunk, ami során meglehetősen sok új, cirádás kifejezést tanultam. De ezt a szót, hogy köcsög, ki nem ejtettük volna a szánkon, annyira pejoratívnak számított. Most meg a legnagyobb természetességgel írom le. A címsorba.
No comments:
Post a Comment