Eredetileg úgy terveztem, hogy jó alaposan dokumentálom majd az egész utazást, onnantól, hogy megérkeztünk a Tiszaira egészen a kanizsai állomásig.
Megemlíthetném, hogy hajnalban morogtam kissé, csakhogy én minden komolyabb helyváltoztatás előtt ezt teszem. Máskülönben, Julie szereti ezt, mert olyankor lehet igazán csak incselkedni velem! Mindenesetre nem volt kedvem kamerázni azon a reggelen, meg útra kelni sem nagyon, úgyhogy a pályaudvar, a régi állomás – kimaradt. És még egy csomó minden, elvégre csak Gyöngyös magasságában éreztem szükségességét, hogy feltápászkodjak és kimenjek a peronra. Akkor készítettem el ezeket a legendás felvételeket.
Fél nyolc előtt három perccel történt mindez. Távolban a Mátra és az erőmű is jól kivehető azért a koszos vonatablakon át. InterCity-vel utaztam és ez hiba volt, s nem csupán azért, mert nem tudtam kinyitni az ajtót, hiába próbálkoztam vele. Az elválás, a keserű szájíz induláskor adott tehát, de az IC elrontotta a rossz hangulatomat: jobb kedvem nem lett ugyan tőle, viszont általa egyáltalán nem olyanra sikeredett utam első szakasza, amilyen réges-rég volt. Nem is nevezném hangulatnak. Pedig mindenki emlékszik a kimenőruhás bakákkal teli, zsúfolt pályaudvarokra, a szomorú és olykor keserves, csendes visszautakra. Akkoriban gyorssal mentem, most is így kellett volna tennem. Igaz, az idő tájt a lehető legkésőbb keltem útra, ami kora délutánt jelentett és késő estére értem a laktanyába, általában valamivel takarodó előtt. Majdnem fél nap, de legalább nyolc-tíz óra mindig is kellett, s bár meglehet, hogy ezúttal valamivel gyorsabban haladt a vonat, régen azonnal átszálltam és indultam tovább, most viszont a maradék időt eltököltem Budán. Ezúttal hajnali fél hétkor indultam Miskolcról és délután negyed négy körül érkeztem meg Kanizsára: vagyis ugyanannyiba tartott az út, mint a 80s alatt.
No comments:
Post a Comment