Oknyomozás

March 17, 2010

Minneapolis, Minn. - Azért emellett a kép mellett nem menjünk el szó nélkül! 1989 nyarán készült, a Magyar Néphadseregben, Nagykanizsán, a Dózsa György laktanyában, a harckocsizó 3. század első körletében.

A kajásasztal előtt és kiképzés közben, amit az jól kivehető.

A legmelegebb évszak nem csupán az odakünn buján zöldellő gesztenyefák látványából egyértelmű, hanem Hentes honvéd rövidnadrágja miatt is; máskülönben, szigorú napokon, nekünk kellett fűteni a körletet, hagyományos tüzeléssel: fával és szénnel, és akármilyen jó meleget adott is a két kályha, akármennyi tüzelőt loptunk (mert elhozni csak egy öl fát és két veder szenet lehetett) – édenné varázsolni azt a helyet nem tudtuk, sohasem.
Hawaii-t pedig – nekünk - szerencsére nem kellett csinálni belőle, nem úgy mint esztendővel korábban, a hazát ugyanezen a helyen megszenvedett táposoknak. Mesélték, hogy az öregek nagyjából negyven centi magas gátat csináltattak a küszöb felett a bakancspucoláshoz adott, durva bokszból, aztán behordatták vödörszám a vizet, felfújatták a gumimatracot, és akkor ott.
Csónakáztak egyet.

Gondolom azt is kiképzés alatt csinálták, esetleg a szombat délelőtti, úgynevezett karbantartó napon, mint ezt a fényképet. Utóbbi abból nyilvánvaló, hogy a többségünkön gyakorló van, így az első sorban, bal oldalt guggoló írnokon, Jóska Pistán (tényleg így hívták) is - márpedig, ha vasárnap lett volna, nem vesztünk meg azért annyira, hogy egyenruhát öltsünk magunkra, amennyiben nincs őrség.
Mert őrség többnyire adódott, s mivel Kanizsa lövészdandár volt, egyetlen, árva harckocsizó zászlóaljjal (illetve volt egy másik is, csak abban nem voltak katonák), így hát, nagyon demokratikusan, minden századra jutott egy-egy nap szépen, sorban: az első lövésszázad, a második lövésszázad és így tovább, majd amikor rá került a sor, az első harckocsizó század, a második és a harmadik.
A gond csak az, hogy egy lövész században vannak, nem tudom, de kurva sokan, egy harckocsizó században meg, nem emlékszem már, de vagy negyvenen. Harckocsizóknál nagyjából az egész zászlóalj számlál annyi embert, mint nyulaknál egy század.
Ennek megfelelően mi ki sem láttunk az őrségből, míg a többiek között akadt olyan, nem is egy, aki életében összesen két őrséget adott, ha adott.

De ez a kép nem ilyenkor készült, hanem hétköznap, netán szombat délelőtt. Ha engem kérdeztek, inkább a karbantartó napra szavaznék, mert máskülönben a hadnagyunk – aki, nemrég tudtam meg ezt, a legnagyobb meglepetésemre ma festőművészként él Szentendrén – kiképzési napokon azért mindig bejött, kevéssel ébresztő után és addig cseszegette az állományt, amíg az fel nem szenderedett: nem hagyott minket békiben, amíg úgy nem néztünk ki, mint egy katona, nagyjából legalább. Volt közöttünk egy csepp kis ember, harckocsivezetők gyöngye, aki az egyik ilyen látogatás után közvetlenül kikászálódott az ágyból és így szólt:

-Ezt nem érti meg a hadnagy, hogy ezért nem pattanok fel azonnal! - s közben lemutatott a pizsamájára.

Az is bizonyos, hogy júliusban kaptak le minket, hiszen augusztus elején, tizenegy hónap és három nap szolgálat után, kicsit előbb, mint a többiek, mi, előfelvételisek leszereltünk.

Július utolsó hétvégéje tehát kizárt: azt tekintve, hogy ez azért mégis csak katonaság volt és a korabeli technikát is figyelembe véve nem lett volna idő rá, hogy meg is kapjuk a képeket. Július 15 és huszonkettő megint csak nem lehetett, mivel ekkor Dörögdön voltunk gyakorlaton, ez hétszentség, egy számomra fontos dátumból következtetve bizton állíthatom ezt. Ültem a Bakonyban a sziklán, egyedül és arra gondoltam…
Az lehet, hogy tizenötödikén még, illetve huszonkettedikén már Kanizsán voltunk, illetve akkor mentünk és jöttünk; azonban ez esetben jóval nagyobb lenne a felfordulás körülöttünk, nem beszélve arról, hogy igencsak nehezen lehetett volna rávenni bármelyikünket ilyen hülyeségre, mint a fényképezkedés: helyette aludnánk még, mindnyájan, békességesen, készülve az előttünk álló nagy feladatra, visszatértünk után pedig annál is inkább, hiszen annyira nagyon elpilledtünk a jó levegőn.

Tehát a július elseje és a nyolcadika. Az előbbi kevésbé valószínű: a katona nem arról híres, hogy elkapkodja a dolgokat, arról nem is szólva, hogy elsején még biztosan nem tudtuk, hogy a táposok hamarabb leszerelhetnek.
Valószínűleg nyolcadikán sem tudtuk még, biztosan, mert az ilyesmit többnyire lebegtetik – viszont kizárásos alapon ez az egy dátum marad.

Felhívnám a figyelmet a jobb oldalon fekvő két honvédra, ők korántsem közelharcban estek el és még csak nem is álmodnak ilyesmiről: orcájukon nyugalom, az álom édes békessége. Pedig egy ehhez fogható esemény sem a harmadik század, sem a harckocsizók, sem úgy – általában véve – a dandár életében nem volt mindennapos, elvileg nem is lehetett fényképet készíteni, természetesen. Ennek megfelelően maga az ünnepélyes aktus nem mindennapi zajjal járhatott, ráadásul ennyi ember egy körletben, ha akar sem tud igazából csendben maradni, az éjszakát leszámítva, de akkor sem mindig. Ám ezen a délelőttön – és úgy általában véve is – nem is állt szándékunkban a kussolás, mert nehogy már még arra is tekintettel legyük, hogy ők szunyálnak ippeg. Ment az nekik, és bármelyikünknek, ettől függetlenül – magától is. A katonaság volt életemnek az az időszaka, amikor bárhol, bármilyen körülmények közepette, bármikor, a lehető leglehetetlenebb pozitúrákban képes voltam aludni. 

Az őrtoronyban is. Ott különösen jólesett.

Ezen a felvételen viszont – szerénytelenség nélkül állíthatom – jómagam vagyok az egyik legéberebb. De volt más is, aki vette a fáradságot. A jobb szélen, Egon arcán tisztán kivehetőek az álmosság jelei: az imént kelt fel, s ezt a fotó meglehetősen homályos volta ellenére sem tagadhatná le. A fotókompozíció központi figurája pedig a melegítőben (a miénk hátára egy-egy tank volt rajzolva, nem úgy adták, mi magunk csináltuk), elszánt tekintettel feszítő Panzhy honvéd balján, pizsamában: Szúrós.
Hihetetlen, micsoda fickó volt! Sokat tanultam tőle.

Egy szóval sem állítom, hogy minden napunk ilyen volt Nagykanizsán. Azt viszont bizonnyal mondhatom, hogy voltak ilyen napjaink is. Bizonyíték rá ez a fotó, amely - amint azt közös gondolkodásunk során kiderítettük itt, rendkívül ügyesen - Nagykanizsán, a Dózsa György laktanyában, a harckocsizó harmadik század első körletében készült, 1989. július 8-án, szombaton, a délelőtti órákban.