A befejezetlen mondat

Megy a gőzös Kanizsára

A klasszikus újságíró iskola tanítása szerint a jó címnek két kritériuma van: a figyelemfelkeltés és a tartalmi ismertetés. Mindkettő egyformán fontos, s közlési szándéktól, célközönségtől, helytől és időtől függ, hogy melyikre kerül éppen a hangsúly; az pedig, hogy a szerző mennyire tudja megkülönböztetni előbbit a szenzációhajhászástól, ha nem is határozza meg még önmagában munkája minőségét, de jól kijelöli a csapást, melyen az alkotó halad.

Mennyire? Semennyire, pláne ha abból él meg. Éppen ezért lenne ott a zsurnaliszta felett a szerkesztő, aki a klasszikus újságírásban nem a médiamunkás parancsolója, sokkal inkább egy szabad és független individuum partnere: irányít, segít, tájékoztat, figyelmeztet és védelmet nyújt, ha kell. Mára azonban ott tartunk, hogy nem a cél szentesíti az eszközt, hanem az eszköz szentté válik önmagában attól, hogy nyomában pénz terem. Így tehát a fenti tézisből először csak az első pontra került a hangsúly, igaz: jó alaposan; nem sokkal később a szerkesztők kérni kezdték, majd erősen javasolták, rögtön ezután előírták, ma pedig már egyenesen elvárják, hogy ez szó nélkül így legyen; mostanában pedig alapvetően egyre többen szarják le a klasszikus újságírás tanítását, már ami a második kritériumot illeti. Meg úgy általában véve is.

Kár. Mert a Net-en böngészve jó néhány kifejezetten élvezetes stílusban megírt, frappáns cikkbe futok bele, akár angolul, akár magyarul. Mint minden szakmának, az újságírásnak is megvannak a maga kontárai (a spell checker ezt mindenáron ki akarja ezt javítani nekem kántorra, haha), önjelölt tanítói, szakemberei, és tudorai – ám fellelhetünk míves alkotásokat is. A magam részéről különösen a helyi lapokat kedvelem, élvezettel böngészem a a legapróbb híreket is, és a helyi újságra elő is fizetünk, hiába nem élünk most Twin City-ben. Meggyőződésem, hogy támogatni kell a sajtó ezen részét, mert helyi újság nélkül közösségünk sem lenne ugyanaz.

Vagyis a legfontosabb, a tehetség adott. Mi lenne hát akkor a teendő?? Nos, akinek jó tolla van és ezt választotta megélhetési forrásul, az írjon bulvárt, minél többet és minél elszántabban, hogy a lehető legtöbb pénzt keresse vele! Gátlások nélkül, elvégre kapitalizmusban élünk és ha egyszer ez kell a népnek, hát kapja is meg – amit megérdemel.

Viszont, ha passzióból csinálod, a címadás tulajdonképpen az egyik legszórakoztatóbb - ahogy mondani szoktam: „a másik legjobb" - dolog az írásban. Nem szeretem, ha előre megvan, az agymunka végeztével pedig egyszerűen nem vagyok hajlandó gondolkodni még ezen is. Ám az esetek döntő többségében nincs is erre szükség: e szösszenetek kétharmadánál valahogy egyszerűen csak kipattan, előbújik a semmiből, ami azért jó, mert - szerencsés esetben - segít feszessé tenni a befejezést, hiszen megóv az elkalandozástól és puszta léte jelöli ki a helyes irányt.

A videónál is van ilyen, bár ott sokkal nehezebb egy találó titulust kiötölni, de nem lehetetlen. Sajnos, az amatőr filmezésben egyáltalán nem bevett gyakorlat ez: mindenki a nézettséget hajtja és inkább ad egy monoton, hosszú címet munkájának, minthogy néhány kattintást elveszítsen.

Ezért is kár. Nem kell nagy szakértelem levonni a következtetést, hogy minden valószínűség szerint az amatőr és a professzionális média kölcsönhatása, az Interneten különösen erős szimbiózisa miatt alakult ez így, hiszen itt sokszor komoly fejtörést okoz eldönteni, hogy melyik–melyik.

Ugyanakkor próbálkozni, ötletelni – lehet. Engedelmetekkel vagy anélkül, de most nem magyarázom el még egyszer, hogy miért csináljuk ezeket a videókat; ahogyan nem áll szándékomban hosszan kitérni arra sem, hogy engem ez a kétes népszerűség egész egyszerűen nem érdekel. Legyen elég annyi, hogy amennyiben ez az állítás nem lenne igaz, abban az esetben weboldalamon, az L.K. Roll-on – ahol túlnyomórészt magyar nyelvű írásaimat lehet olvasni – nem blokkolnám éppen a Magyarországról érkező látogatókat.

A lényeg, hogy megpróbáljuk, bár egy videónak frappáns címet adni sokkalta nehezebb. És ez a két mappa: a Kanizsa-gyűjtemények talán a lehető legrosszabb példák, hiszen kifejezetten unalmasak, hosszúak, nehézkesek az elnevezések. Ennek pedig az oka az, hogy előbb volt a gyűjtemény, aztán írom hozzá ezt a blogot és igyekeztünk minden fontosabb adatot rögzíteni: ne kelljen keresgélnem ismételten.

Viszont egy találó cím azért akad, mégpedig a fenti. Megy a gőzös Kanizsára. Amikor ezeket a sorokat írom, a videót már több mint ezeregyszázan nézték meg, vagyis a figyelemfelkeltés mindenképpen formásra sikeredett. És végeredményben a tartalmi ismertetés kritériumának is megfelel, bár utóbbi kétségkívül megkíván némi – megkockáztatom: nem túlságosan merész – asszociációt.

A cím pedig azért találó, mert Julie találta ki: tőle azért nem kis teljesítmény ez, a világ talán legnehezebb nyelvén. Kéretik e tényt is figyelembe venni, amikor valaki a közkedvelt nótát keresi, aztán rákattint – egy kanizsai utazásra. Ez mindeddig így is történt és – megkérdeztem a verest – nem voltak méltatlankodó commentek. Cserébe én is megértés tanúsítok és nem írok befejezésképpen a végére véleménynek álcázott cikornyás tirádát az összes keresés harminchat százalékáról, arról a – mai napig – mindösszesen 424 jóemberről, akik úgy vélték a legegyszerűbben megtalálni vágyaik tárgyát, hogy ezt a sok szót mind beleírták a keresőmezőbe, egyiket a másik után, 2011-ben, az Interneten:

megy a gőzös megy a gőzös kanizsara

Elnézve ebben a formájában azon tűnődöm és nem vagyok benne egészen bizonyos, hogy nem ért-e bennünket – tudtunkon kívül - hatalmas megtiszteltetés és az elnökötök nem volt-e közöttük véletlenül; annyi azonban különösen valószínű, hogy a gyermekek tartózkodtak látványától. Elvégre mi mind, kik a YouTube-ot használjuk, elmúltunk már tizenhárom évesek....