Menetrend

AVAS VÁROSKÖZPONT – 33 – DIGÉP. Igazából akkor sem tudnék vele mit kezdeni, ha megtalálnám és vissza akarnám adni a közlekedési vállalatnak: ma már nincsen olyan, hogy DIGÉP, nagyapám ugyan több mint negyven esztendeig ott dolgozott, a harmincas években és a második háború alatt is, de ma már nincsen olyan.

Az a busztábla az első vizsgaidőszak megünneplése alkalmából került a birtokomba, kilencven februárjában. Erre a bulira határozottan emlékszem: amolyan szolid, elő-alkalmatosság volt csupán, hármasban. Amikor aztán mindenki abbafejezte, majd megünnepeltük közösen is! Ezúttal a Kisavason kezdhettünk, mert arra kristálytisztán emlékszem, hogy a Horvát-kertben kötöttünk ki és a harminchármas busz járt arrafelé.

Ez úgy történt, hogy miután Béla bácsi bezárt a Parti kocsmát és mi leszálltunk a buszról, egyszer csak lenézek a földre és mit ád Isten: ott egy 33-as tábla! Mást nem tettem, minthogy a fejem felé emeltem és  kiabálni kezdtem:

-Levizsgáztunk! Levizsgáztunk!!!

Egyszer csak velőtrázó ordítást hallok a hátam mögül, először azt hittem hirtelen, hogy jogos tulajdonosa hiányolja a táblát, mert fáj neki, hogy nincsen vele. Hátra is néztem azon nyomban a kihalt út kellős közepén: domboldalon alvó panelházak a ködben, s csak a kocsma fénye pislákolt hívogatón a völgyben, Először nem láttam jól, mellik jövend, de aztán az én Sóher Zoli haverom bukkant elő a misztikus félhomályban. Feje felé egy táblát tartott szintén. Ő meg egy tizennégyeset talált. Mögötte közelített a Jimmy, aki hasonlóképpen a vizsgaidőszak befejeztének örvendezett, bár ő már -  hiszen nem volt katona - másodéves volt akkor és gépész. Oda is adtuk a neki néha, még véletlenül se érezze azt, hogy ki lenne közösítve emiatt. Szerencsésen leértünk végül, Horvát úr kitöltötte a piát és mi szórakoztunk tartalmasan tovább. Jó este volt.

Hanem a tábla senkinek sem kellett, a kocsmában sem, pedig szívem szerint megszabadultam volna tőle cserébe egy-két sörért. Eldobni nem akartuk, hazavittem hát magammal megőrzésre. A Hárs utcai kisszobában felkerült a falra, hátha valaki arra jár és felismeri; a rendszerváltás iránti hevületünket pedig a matrica jelzi, melyet vagy én illesztettem rá, vagy valamelyik haver, aki még rajtam kívül ott ivott.

A tizennégyes sorsáról nem tudok. Illetve egy barátom írta nekem tavaly, hogy a régi egyetemi cuccai között van egy ilyen. Mármost. Megeshet, hogy a kettő egy és ugyanaz, vagyis a tizennégyes busztábla Debrecenben kötött ki végül – gondolom – kalandos utakon. Ugyanakkor ismerve a srácot, könnyedén előfordulhat az is, hogy véletlenül talált egyet ő is, amikor ment haza a könyvtárból késő éjszaka.

A harminchármas kilencvenhétig volt kisszobám dísze, ám ekkor lekerült a falról és a pincében kötött ki. Az a hely amolyan fordított purgatórium: a végső állomás a kuka és a szemétdomb előtt; azonban nehezen hiszen, hogy ekkora ereklyét kidobtam volna önszántamból, és bár az unokatesóm lakik ott ma már, de ő sem tesz semmi ilyesmit a megkérdezésem nélkül. Különben sem járt abban a pincében rajtam kívül emberöltő óta szerintem senki. Én is csak kivételes alkalmakkor teszem.

Vagyis meg kell még lennie. Amikor tehát legközelebb megyünk Magyarországra, 2012-ben halált megvető bátorsággal le fogok menni a pincébe, az első dolgom lesz és odalent aztán felkutatom a harminchármas busz tábláját, lefényképezem, aztán - ezen a helyen - közkinccsé teszem!