A lenti kép jobb felső sarkában egy 33-as busztábla látható, mely 1990-ben került a birtokomba, egészen pontosan a vizsgaidőszak végén, fél évvel a leszerelés után és négy hónappal az első szabad választások előtt. Akkoriban került rá az SZDSZ-es matrica is, rendszerváltás-kori emlék. Sokan nem emlékeznek már rá, sokan nem is tudják, de ez volt az a párt, mely abban az időben a legradikálisabb antikommunizmust hazudta, így rengetegen szavaztak rá, közöttük én is. Aztán persze rádöbbentem, amikor ezek a rettentő nagy demokraták kilencvennégyben összeálltnak a kommunistákkal. Csurka persze mondta, hogy előbb-utóbb összenő az, ami együvé tartozik, de hát őt nem vették komolyan.
A többi egyetem tekintetében nem nyilatkozhatok, de Miskolcon egyértelműen az SZDSZ volt a legnépszerűbb, már amennyire a kabátokon hordott kitűzők alapján meg lehetett ítélni. Ez volt az a rendkívül rövid periódus, amikor nem volt ciki akár a nyílt utcán is kihirdetni, hogy valamelyik párthoz tartozol.
Mondják, hogy a magyarok nem élték meg a rendszerváltást. Ez hülyeség. Azoknak az időknek volt egy utánozhatatlan fílingje, rabságból ki, a szabad világba be. Tüntetésekre jártunk, a legtöbb haverom - akik nem voltak katonák – ott volt Nagy Imréék újratemetésén, éjszakákat politizáltunk át füstös kocsmákban, vártunk és reménykedtünk. Lelkes hívei voltunk a „négy igen”-nek, nehogy már a Pozsgay nevű köztársasági elnök legyen; plakátokat ragasztottunk, szórólapokat szórtunk, szavazatszámláló bizottságokban ültünk...
Az sem igaz, hogy nem éreztük volna magunkénak a '89-es alkotmányt. Ránk, akkori joghallgatókra ez semmiképpen nem áll. Sok más korabeli jogalkotási termékhez hasonlóan ezt is a kor legkiválóbb jogászai készítették elő és tanították nekünk. Két tanárunk is az Alkotmánybíróság tagja lett, mindkettő volt annak elnöke is; a büntetőjog professzorunk terjesztette elő a halálbüntetés eltörlésére vonatkozó indítványt, amivel már akkor sem értett mindenki egyet; mások képviselőjelöltek, képviselők, megint mások polgármesterek, jegyzők, köztársasági megbízottak lettek és sorolhatnám.
A legkiválóbb jogászok vettek részt e tervezetek – a többi közt a választójogi- önkormányzati és megannyi más törvény – előkészítésében, háttérmunkálataiban, mi pedig testközelből lehettünk tanúi a történelmi változásoknak. Megtanultuk a régi jogszabályokat, hiszen a legtöbb esetben még az volt hatályban, de egyben tanultuk az újat is, mely sokszor csak a vizsgaidőszakra készült el, s olyan is volt, hogy csak annak kezdete után jött ki a Közlönyben – ilyenkor nem is kérték számon. De ha mást nem, a tervezeteket, az alapelveket és a főbb csapásokat megtanították nekünk. A Munka Törvénykönyvéből például élből az újat oktatták, hiszen az köszönő viszonyban sem a régivel: sosem felejtem el, hogy nyomtatott változatban először a Magyar Hírlapban jelent meg, a Közlönyben még nem, így az újságból készültem fel. Hasonló helyzetben volt a (menet közben „államigazgatási jog”-ról) átkeresztelt közigazgatási jog és megannyi más tárgyunk is. A jogtörténet mellett - mely az egyik legérdekesebb dolog, amivel foglalkoztam valaha - éppen ezért volt izgalmas és érdekes jogot hallgatni akkoriban: láthattad, milyen volt a régi és hogy milyen lesz az új.
Tudjátok, engem Julie előtt a nők többnyire csak kizsákmányoltak, érzelmi tekintetben mindenképpen, meg amikor már tehették, hát anyagilag is, de egyik sem tudta annyira átbaszni a fejem, mint SZDSZ tette azt nyolcvankilenc-kilencvenben. Először arra gondoltam: leretusálom a matricát a tábláról, de aztán eszembe jutott, hogy akkor én sem lennék különb, mint Stalin, aki mellől elfogytak a képekről az emberek végül.
Nem lennék különb, mint Sztálin a múlt században, az SZDSZ kétezerhatban, meg az összes többi moslék kommunista.
Csalódtam kilencvennégyben és miután felfedeztem ezt a liberál-bolsevik összeesküvést, természetszerűleg oda többé nem adtam a voksomat; ám rendszerváltás-kori döntésemtől függetlenül úgy érzem, hogy a rendelkezésemre álló információk alapján minden egyes alkalommal felelős választó döntést hoztam. Úgy alakult, hogy – ha jól emlékszem – 2002-ben szavaztam abban az országban utoljára és többet már nem is fogok. Jelen pillanatban a dolog - azt hiszem - úgy áll, hogy még ha akarnám sem tehetném, de később talán igen, már amennyiben akarnám. Csakhogy én eleve nem akarom.
