A PIN kód

Innen, a gesztenyefák óvó menedéke alól hívtam fel Julie-t, arra gondolván, hogy legalább megtudakolom tőle egyben, hogy merre is van ez a panzió tulajdonképpen. És mi is a neve...?? De aztán annyira megörültem a hangjának, hogy elfelejtettem egész Kanizsát, majd egyszerre tettük le végül, csak nekem valami hülyeséget írt ki a telefonja (az övét hoztam el véletlenül), így először nyomkodtam rajta mindent össze-vissza, amitől még rosszabb lett, ha lehet, ezért inkább úgy döntöttem, hogy kikapcsolom. Amikor illedelmesen elköszönt, persze azonnal kaptam utána, aztán meg szidtam az anyát, mintha lenne neki és legfőképpen: mintha ő lenne a hibás, ám ekkor már hiába volt minden igyekezet.

- Most meg aztán, hogy a picsába fogom visszakapcsolni ezek után?? - furakodott elmémbe a gonosz gondolat hirtelen.

Én úgy vagyok a magyar mobilommal, hogy leteszem, ne is lássam többet; ám Julie – valami számomra rejtélyes okból kifolyólag – hurcolássza magával mindenhova, az Államokba is ki szokta hozni. Mármost, annyit tudtam, hogy eredetileg az én születési dátumom volt megadva PIN-kódnak. Csakhogy időközben megszületett a fiúnk, és tudjátok, hogy van az: egy babával az első időkben nem nagyon lehet mit kezdeni, játszani például, csak eszik meg alszik, legfeljebb ha ordít, de azt is többnyire éjszaka teszi, amikor itthon van az apja. Vagyis  különösen az első pár hónapban a nők halálra unják magukat a csecsemő mellett napközben idehaza, és hát arra gondoltam, hogy ezzel Julie sem lehetett másképp, aminek kihatása kellett, hogy legyen a PIN-kódra.

Unalmában biztos átírta.

Meg is próbáltam, tizenegy-huszonegy, még szerencse, hogy a dátum mind a két országban ugyanúgy van. Nem volt jó neki. Beütöttem hát az évet, kétezerkilenc, mondtam, hogy nem vagyok hajlandó kötőjellel írni; szóval, beütöttem, de nem.

Ekkor erősen gondolkodóba estem, miközben mindenféle vad ötletek fordultak meg fejemben, de aztán lenyugodtam végül és inkább a saját születési dátumomat pötyögtem be. Siker, de azt a néhány másodpercet nem kívánom senkinek, amíg ez tudatosult bennem.

Ha már az imént nem kérdeztem meg tőle mintegy mellékesen, hát csak és kizárólag azért felhívni az asszonyt, hogy megtudakoljam a Panzió adatait okvetlenül együtt járt volna a beismeréssel, miszerint:

- Én egy barom vagyok, szívem, kitettem az almazöld mappát indulás előtt, amibe a térképeket, címeket, adatokat raktad, meg otthagytam még egy csomó mást is, amit te előkészítettél és amire nekem most égetően szükségem lenne!

Az égést inkább hanyagoltam, s helyette megpróbáltam azzal főzni, amim van. Bevetettem Hatalmas Férfiagyam erejét. Elvileg kifejezetten egyszerű lett volna a dolog: csak elő kellett volna vennem a katonakori noteszemet, belekukkantani a leghátsó oldalába. Már hónapok terveztem, hogy elhozom magammal Kanizsára, mert arra gondoltam, hogy majd leülök a laktanyánál, a kezembe veszem és milyen jó lesz, hiába nincsen benne más tulajdonképpen, csak a vegyjelek. Át is repülte az óceánt ismét, aztán Miskolcon maradt véletlenül.

Nem volt tehát mese: elmémben igyekeztem a jó mélyre ásni és ott felkutatni eme információt. Ez a módszer egyszer már bejött, elvégre csak a jó oldalon szálltam le a vonatról végül, he?

Hosszas töprengést követően arra a következtetésre jutottam, hogy a panzió neve csakis „Pelikán” vagy „Kék madár” lehet. Mármost, utóbbi kevésbé tűnt valószínűnek, hiszen egy pontosan egy ilyen nevűben nyaraltam a Velencei-tónál, valamikor az ezredforduló környékén és igazán furcsa fintora lett volna a sorsnak, ha most meg a kanizsait is Kék Madárnak hívják ráadásul.

Maradt tehát a Pelikán. Viszont az utca nevéhez kétség nem férhetett! Tölgyfa utca.