Az út hátralévő, rövidke szakasza nincs videó formájában nincs dokumentálva, hiszen végképp megmekkent az akkumulátor, bár próbáltam bekapcsolni hatodszor is, de hát kampec dolóresz, ezt mondta. A vasútállomástól úgy jutsz el a Pelikán Panzióba, hogy először is a belváros felé veszed az irányt, majd végig a Vár úton, aztán – rögtön Kiskanizsa bejáratánál, ahol egy gyönyörű, míves útszéli kereszt áll – balra fordulsz. Máskülönben ezen a helyen egy rikítóan sárga – mely annyira figyelemfelkeltő, hogy majd' kiüti a szemed - tábla tájékoztatja az utazót a panzió tekintetében. El sem tévesztheted. Ekkor már csak a Pivári úton kell végigmenned nyílegyenesen, ami ugyan eléggé hosszú (valamivel kevesebb egy mérföldnél, gyalogosan negyed óra, húsz perc), ám legalább nem tekereg. Az út végén pedig rögtön ott van a HALADÁS utca: itt található a Palikán Panzió. 2.7 mérföld, tíz percnyi autóút.
Ha megfigyelitek a térképet, egyből feltűnik, még neked is, Béla, hogy a kiskanizsai Haladás utca és a vasútállomás épülete légvonalban gyakorlatilag egy magasságban van. Szinte mértani pontossággal. Tehát most, amint ezeket a sorokat írom a kaliforniai Los Angeles-ben, május nyolcadikán, Anyák Napján, mielőtt a fiammal elindulnánk virágot és ajándékot venni nagy titokban, villámgyorsan megosztom veletek azon felismerésem, miszerint nem volt jó korábbi megérzésem, nevezetesen hogy az állomás épülete előtt állva balra is elindulhattam volna gyalogosan akár. Igaz, feltételezésemmel ellentétben nem kellett volna csalitosokkal, kanálisokkal, láppal és mocsárral megküzdenem, viszont minimum a Ligetvárosban kötöttem volna ki, aztán Miklósfán, s végül ki tudja hol?
Azt viszont jól sejtettem, hogy ellenkező esetben, amennyiben mégis jó útra tértek véletlenül, irtó nagy akadályok tornyosultak volna előttem. Már önmagában véve ez a satellite sem valami bizalomgerjesztő, hiszen én tudom, hogy az ott, a bal szélen maga a rögös tarló, prüszkölős szénabálákkal, viszont ha a sima térképre kattintasz... Azok a kék vonalak mind-mind egy-egy csatornát, kanálist, árkot és egyéb terepakadályt jelentenek.
S hogy ebből mi a tanulság? Hihetetlen erőfeszítés, heroikus munka kellett ahhoz, hogy ezeknek a jóembereknek az ősei művelhetővé tegyék ezt a területet. Márpedig azzá tették és bár jó idők, rossz idők, idegen megszállók, rendszerek, uralkodók, kormányok jönnek-mennek, de a mocsár anyafölddé lett és terem a mai napig, s adja gyümölcsét jó kedvvel, bőséggel, utódaiknak is. Az én értelmezésemben valami ilyesmit jelent az a szó, hogy „haza”, s ebből fejlődik ki aztán megannyi kifejezés, mint például „anyaföld” és „hazaszeretet”.
Anyának hazudni nem valami szép dolog, akkor sem, ha nemes cél érdekében teszi ezt ember és fia. Igaz, őt ez nem zavarja különösebben, hiszen kisebb még annál, hogy eláruljon minket. Én viszont kora reggel óta felhívom magunkra a figyelmet minden idióta mozdulatommal. Anyának hazudni nem szép dolog, ám ez még a kisebbik gond lenne: a nagyobb baj az, hogy nem is tudok. Ő az egyetlen.
Talán azért, mert ő az egyetlen.
No comments:
Post a Comment