Lovacska

Nothing to Say

"We seem so lost and jaded well, what a price to pay..." Ott alul, az ágyamon egy jó csaj ül és a teljes méretű képen éppen veszi le a bakancsát, aztán mást is, de ezt most hagyjuk: az egyetlen a korábbi nőim közül,a nők közül a korábbi életemből, akit soha nem állt szándékomban megbántani és nem akarom ma sem. 

Hosszú-hosszú ideje hallottam felőle, pedig az elmúlt években felkutattam valamennyi rég nem látott ismerősömet: olyanokat is, akikre emlékeztem, meg olyanokat is, akiknek a tablóképeken szerepelt a neve, és persze akadtak jó néhányan, akik engem kerestek meg. Ha valakinek, hát nekem aztán végképp nem az volt a célom ezzel, hogy régi kapcsolatokat élesszek fel, csak tudjátok... Kétezerhat novemberében majdnem meghaltam, egy paraszthajszálon múlt, és azután úgy voltam vele, hogy halljunk legalább még egyszer egymásról ebben az életben. Pár szó: régi meccsek, nők, autók; pár szó: „Hogy vagy? És te? Asszony? Ember?? Gyerekek???” Pár szó emlékezésül, mert egyszer, valaha, réges-régen, a messzi távolban és a történelem előtti időkben egy rövid ideig egyfelé vitt utunk, kicsit talán össze is kapcsolódott sorsunk. Néhány szó csupán, semmi más. Hogy vagy? Jól.... És te??

Volt, aki azonnal írt, volt aki hónapok múltán, volt aki felhívott, volt akihez én mentem el, volt aki eljött hozzám és olyan is, akit én hívtam fel. Akadt, aki hosszú fogalmazást rittyentett és megesett, hogy néhány soros válasszal kellett beérnem.  Volt, aki bizalmatlansággal fogadott, mert azt hitte, hogy akarok tőle valamit és olyan is, akinek válaszából egyből vágtam, hogy nagy hülyeséget csináltam amikor megkeresnem, mert ez a jóember akarni fog tőlem, helyesebben már most is akar valamit, csak még nem meri mondani. Van akivel összevesztem később és olyan is, akivel a mai napig levelezek. Ám mindennél sokkal fontosabb, hogy a túlnyomó többség – és ez esett a legjobban, ezek szerint csak nem lehettem akkor annyira alávaló, ganaj ember - nagy örömmel fogadott, szeretettel üdvözölt. Ahogyan én is őket, hogy aztán mindenki menjen a maga útjára, mert ez így van megírva és jól.

Tavaly ilyenkor számoltam össze: az évek során mindösszesen 256 üzenetet küldtem és – ilyen vagy olyan módon - 255 választ kaptam. Ez a szőke lány ezerkilencszázkilencvenötből, akinek csak a feje búbja látszik itt a képen, ez a szép szőke lány, ő volt az egyetlen, aki nem válaszolt. Néhány dologra nem emlékezem már, így az is lehet, hogy én követtem el valami szörnyűséget annak idején ellene, ám annyi bizonyos, hogy szándékosan egészen biztosan nem tettem ilyet, mert régen vagy ma: nem bántanám meg, sohasem. A gyermekkort ne vegyük már ide, mert az ugyanilyen lett volna, szeretettel teli, ha más földön születek meg vagy egy másik kontinensen; azt nem számítva viszont Lovacska volt a legjobb, tulajdonképpen az egyetlen jó dolog, az egyetlen jó mind közül, ami abban az országban valaha történt velem.

Az egészben az a legviccesebb, hogy ha nincs Julie, abban a hitben halok meg 2006. november 21-én hajnali három és négy óra között egy lepukkant kórházi ágyon, a saját véres hányadékomban fetrengve, hogy ő volt életem nagy szerelme.  

Egy nyomorult élet nyomorult befejezése lett volna, ez kétségtelen.

Hogy ez fordítva a legkevésbé sincs így, azt most már - mindig mondtam, hogy a férfiak felfogása kicsikét nehezebb - kezdem kapiskálni lassan; ám attól még szánt szándékkal nem múlt időben írtam róla a legelső mondatban. Mert ő egy jó csaj és nem jó csaj volt, hiába nem láttam már több mint másfél évtizede. És jó csaj lesz mindig is, függetlenül attól, hogy sem hallani egymás felől, sem találkozni nem fogunk már ebben az életben. Ahogyan írni sem fogok róla többet, mert írni én már csak Julie-ról tudok.

Hogy vagy? És te? Asszony? Ember?? Gyerekek??? Na, szia, viszlát te jó csaj.

Igazság szerint vagy egy jó évtizedig masszívan piáltam, úgyhogy valójában kurvára sok mindenre nem emlékezem.

Hosszú idő alatt és keservesen gyógyultam fel csak, de nem ez volt a legnehezebb, hanem önmagammal szembenézni, leszámolni félelmeimmel, démonaimmal, helyére tenni a múltamat. Nem azért, hogy megbocsájtást kérjek, bocsánatot nyerjek és nem is azért, hogy tiszta lappal indulhassak, vagy hogy mostantól jobb ember legyek. Azért tettem, mert azt akartam és akarom, bárminél jobban, hogy Julie és pici mindig, minden körülmények között számíthassanak rám, szilárdan és biztosan: szilárdabban, jöjjön bármekkora vihar, mint az óriás sziklák a parton, a sziklák Daly City-nél. Mint sötét felleg nyugatról az arany naplementébe, egyszerre szállt fejemre évtizednyi vétek és én közben megfizettem az árat, megfizettem minden korábbi bűnömért, így hiszem, s ez idő alatt volt, persze hogy volt, amikor fáradtnak és elgyötörtnek tűntem én is, ám a magam részéről nem úgy akartam kimászni a gödörből, hogy egy régi kottán játszom és tegnapi dalaimat énekelem kétségbeesetten.

"And still we push further away, singing our songs of yesterday..." hallom a dalt és végezetül annyit mondhatok csupán, hogy Lovacskán kívül az összes többi korábbi nőm viszont, valamennyi, akiket Julie előtt ismertem, ma már mind, egytől-egyig csúnya és öreg, amelyik meg véletlenül mégsem randa és ráncos, mint a háborodás, hát az szépen öregedett meg!

(Idézet: Slash – Nothing to Say)