Mire megérkeztem Szentgyörgyre, végeredményben teljesen elment az életkedvem: csak ültem ott, a menetiránynak háttal az addigra teljesen kiürült vasúti kocsiban rezignáltan, egykedvűen, az utazás fáradalmaitól meggyötörten és unatkozva szörnyen.
Az előző egy-két órában – miközben a vonat végigvánszorgott az eső áztatta déli parton - azzal foglaltam el magam, hogy gondolatban megfogalmaztam kanizsai megérkezésemről szóló írásomat. Így kezdődött:
„Itt állok tehát, Rocktestvérek, huszonegy esztendő múltán a nagykanizsai vasútállomáson ismét. Itt állok és ugyanezt érzem, mint két évtizeddel ezelőtt. Haza akarok menni!”
Aztán a nagy semmittevés közben eszembe jutott, hogy mindig is Balatonszentgyörgyön kapcsolták ketté a Déliből érkező szerelvényeket: a vonat első része folytatta tovább útját Keszthelyen át Szombathely felé, a kanizsaira pedig új mozdony került.
Ebben a „Szombathely felé” - dologban azért nem vagyok annyira biztos, hiszen a mostani menetrend többnyire más település nevét említi Keszthely után mint célállomást, amit itt most nem jegyeztem meg, de nem Szombathely, annyi szent. Ennek megfelelően a hangosbemondó is ezt mondta volna be a pályaudvarokon, ha lett volna olyan. Két lehetőség van: az én emlékezetem csal meg vagy a menetrendet variálták át azóta. Az előbbi a valószínűbb, mivel a MÁV-nál annyira, de annyira nem változott semmi két évtized alatt, akkor meg miért pont ezt a célállomást pécézték volna ki maguknak?
Mindegy, a magam részéről továbbra is következetesen ragaszkodni fogok a Szombathelyhez, mert ez ötlött fel bennem ott, Balatonszentgyörgyön.
Eszembe jutott a becsapódást is. Amikor feltették az új mozdonyt, s ez hangos csörömpölésen túl még egy óriásit is taszajtott az emberen, szinte belepréselte az ocsmányzöld színű, műbőr ülésbe. Ezen meglepődtem kissé. A semmiből jött, régi emlék annyira eleven volt, kristálytiszta és színes, hogy hosszú idő után ismét bekapcsoltam a kamerát.
És ekkor történt valami.
No comments:
Post a Comment