Honvédelmi nap

Zsuzsannának

1987. szeptember 25. A pénteki nap biztos. Miskolc. Csak mi fiúk mentünk ki a Csanyikba, a lányoknak más teendőjük akadt. De érdekes volt, a földrajz tanárnőnk a térképekről, a tájolásról, tájékozódásról beszélt, nem győztük kérdezni!
Aztán vége lett. Az osztály 9 fiúja közül ketten elmentek Szarka tanár úrral inni, a stréber és mi hatan pedig, akik nem tudtunk róla, hogy van odafent kocsma, elindultunk lefelé a hegyről.

Hirtelen megláttuk az úttörőket, felfelé igyekeztek. Abban a pillanatban megszületett az ÖTLET!!!
Eszkábáltunk gyorsan egy kartonpapírt, melyre ráfirkantottuk az egység nevét.
1. ÁLLOMÁS
Sorba álltunk, vízszintes vonalba, arcunkon angyali mosollyal, legelöl egyikőnk büszkén tartotta a feliratot. A Mókus őrs megpillantva ezt meg is állt azon nyomban.
Vigyázz. Jelentés.
Majd énekeltetés fennhangon, ezt én találtam ki, mert az ilyesmi mindig nagyon kínos, békaügetés, egyebek. Teljesítményüket a maximális pontszámmal díjazva útjukra engedtük útjukra őket.
Ám előbb még megdicsérve naplójukat, rögzítettük benne a kiváló minősítést, majd - a hitelesség jegyében - szignóztuk is. Jómagam (vagy az Ottó) például így: BEVÍZ ELEK.
Elégedetten távoztak, s pár lépés után az őszi erdő vidáman visszhangozta kacagásuk.

Jó móka volt, folytattuk.
A második csapat élelmesebb volt mint amazok, akik nem vették észre, de úgy hiszem: nemsokára egy életre megjegyezték, hogy pecsét nélkül szart sem ér. Ám a most érkezőknek gyanúsak voltunk kicsit, ahogy röhögünk, de mondtam: elvtársak, komolyság!!! Itt csak mi kérdezhetünk! Mi vagyunk itten a kiszesek!!!
Továbbiakban ugyanaz.

Ezek ippeg elhagyták az 1. ÁLLOMÁSt, de már közelgett a harmadik eresztés! Csakhogy időközben a másik oldalról pedig a veszedelem tartott felénk. A hegyről félelmetes sebességgel gurul lefelé egy leginkább ezekre a szovjet népviseletbe öltözött babákra emlékeztető asszonyság.
Bal karját maga mellett tartotta: kellett hiszen, az evező-szerű mozdulatokhoz, melyekkel erőteljesen küzdötte magát előre, s én elnézve őt elméláztam egy pillanatra, arra gondolván, hogy ímhol egy némber, kinek ezen a meredek domboldalon lefelé is komoly kihívást jelent a gravitáció!
De csak baljával evezett. Jobb karját könyöknél behajlítva felfelé tartotta, s meglepően szaporán olyan mozdulatokat tett, melyet ismernek internacionalisták és nacionalisták egyaránt, lévén az életveszélyes fenyegetés egyezményes, még a pattintott kőkorszakból származó jele.
Rázta tehát, mint az elmeháborodás.

Eme mozdulat volt az, mely kényszerített arra, hogy a pillanat tört része alatt visszatérjek a jelenbe. Fiatalok, éles szeműek, fogékonyak és nyitottak lévén nem csak én figyeltem fel a földrengés-szerű dübörgésre, hanem a társaim is. Mindnyájan egyszerre eszméltünk.
És ahányan voltunk, annyi felé szaladtunk.

„Fut Bécs felé Jelasics, a gyáva“ - juthatott volna eszembe megalázó helyzetemben, de nem volt ekkora szerencsém. Sokkal inkább egy horror filmen éreztem magam ahogy loholtam magányosan a kihalt erdő kellős közepin, letérvén az ösvényről, elveszve, nyomomban a Rémmel, miközben a rengeteg életre kelt, ágak reccsentek, árnyak suhantak, lábam alatt félelmetesen tompán nyikordult az avar és a távolban, majd közelebb, egyre közelebb súlyos léptek alatt nyögve rengett a föld. Mintha a fejemben szólalt volna.

Egy vízmosás legalján leltem menedéket, s rövid időre meghúztam magam ott; ahol hosszú, ólomlábakon, kiszolgáltatott rettegésben eltöltött percek után végül bizakodni kezdtem, hogy üldözőm mást talált meg, valamelyik havert, s őt falta fel elevenen.

Hanem ki is kellett másznom a szakadékból valahogy. Ekkora már elöntött a bátorság ismét, pontosabban még inkább beszartam, hogy hamarosan beesteledik, s én idelent maradok; így hát arrafelé vetettem tekintettem, amerről jöttem: először hátra, aztán szépen felfelé. Majd fel, felfelé, fel, fel, felfelé... Arra voltam kíváncsi: van-e neki teteje?? Végre is, a korán jött szürkületben éppen megláttam a vízmosás tetejét.
Azt diktálná a józan ész, hogy amerről jössz, arra visszamenni is könnyebb, hiszen.
Ez nem volt az.

A másik út ugyan javarészt rejtélyes ködbe burkolódzott, ami viszont látszott belőle, az még keservesebbnek ígérkezett, márpedig járt utat a járatlanért soha, de soha! Így puszta kezemmel tüskés bokrokba, szúrós ágakba, éles sziklákba és olykor magába a földkéregbe kapaszkodva jutottam fel és még feljebb, miközben magamban módosítottam a nehézségi fokozatot „igen nehézről“ „rendkívül nehézre“. Elérve a csúcsot két karommal térdemre támaszkodtam és lihegtem egy keveset, de nem néztem vissza. És magamra sem, pedig úgy festhettem, mint Etele haverom, napra pontosan nyolc év múltán, amikor Lovacska elhagyta, mert oldalamon vélte megtalálni a kiegyensúlyozott kapcsolatot, a biztonságot és a stabilitást. Ő akkor a Panda büfében megtartott napi bánatos ivás közben egyszer csak úgy határozott, hogy most elmegy kicsit természetet járni. Fehér farmer volt rajta, de mondják: amikor megtért ezt csak az vette észre, aki tudatában volt ennek korábban is; rajtam kék és nem festhettem különbül, ahogy ott, ezerkilencszáznyolcvanhétben a Panda felé igyekeztem.

A régi büfé hívogatón és barátsággal fogadott,és éppenséggel jó ivócimbora is akadt volna, zilált állapotom pedig akár megfelelő álcázást is elenthetett volna adott esetben, a második-harmadik sör és feles után bensőmben feltámadó bátorság hevével karöltve egészen biztosan. Mégsem mertem sokáig időzni ott, tartván attól, hogy végezetül errefelé veszi útját és elér engemet a veszedelem.

Hétfőn aztán nagygyűléssel kezdődött a tanítás, szokatlanul és meglehetősen rendhagyó módon. Felsorakoztunk mind, egymás hegyén-hátán a szűk udvaron, s ámulva hallgattuk igazgatónőnket, Papagájt, aki rendkívül terjedelmes beszédet tartott, külön is kiemelve a lányok szorgalmát és a fiúk...
A fiúkhoz dolga előtt rövid hatásszünetet tartott mondandójában, majd ekképpen fogott bele:
- Mindenek előtt meg kell említenem a IV/1 fiúit...

Így ment ez mifelénk: peregy, perkettő, perhárom, penégy, peröt; ippeg negyedik esztendeje nyomtuk, azért nem is akadtunk ki rajta különösebben. Mégis megnyílt lábunk alatt a föld.
Majdnem. Kevesen voltunk fiúk abban az iskolában. A perötbe talán nem jár csak mindösszesen egy vagy kettő, a pap meg a cigány. De mi is csak kilencen voltunk. Viszont egyikünk sem kezdett el csodálkozni azon, hogy miért pont minket szúrt ki minket a Papagáj?

Az izgulást már a Pandában elkezdtük, még pénteken, és hogyne gondoltunk volna rá a hétvégi pihenés közben is! Mi lesz, ha Matrjoska Baba nem hagyja annyiban?? De aztán aludtunk rá néhányat, majd hétfőn kora reggel, megérkezvén a gimibe rögvest kupaktanácsot tartottunk. Azon ritka alkalmak közé tartozott ez az eset, hogy ami szépen megy külön-külön, az sikerül együttes erővel is; így nagyon hamar meggyőztük egymást és még a becsengetés előtt arra az egyhangú álláspontra jutottunk, hogy elég volt annak a némbernek a kergetés önmagában, talán még most sem tért magához, így a továbbiakban hagy minket békiben.

- Mindenek előtt meg kell említenem a IV/1 fiúit...- és itt Papagáj pontosan akkora hatásszünetet tartott, ami elegendő volt arra, hogy leperegjen előttünk addigi életünk mind a tizenhét esztendeje, beleértve természetesen az azt időt is, melyet csecsemőként a rugdalózóban töltöttünk.

A jövő abban a pillanatban - és úgy általában - nem foglalkoztatott, pedig egy év múltán, jobb kezem mutató és középső ujját - hogy ne nagyon látszódjék - óvatosan, lábam két-két ujját viszont teljes mértékeben keresztbe téve a surranóban katonai esküt tettem Nagykanizsán. Igazából, céljait tekintve, az ilyesmire volt hivatott felkészíteni minket az a honvédelmi nap.

Úgy sikerült, ahogy - ám ettől függetlenül bizton állíthatom: előfordul néha, hogy a hülyének hülye szerencséje van.
Mert azt történt, hogy ott, az egész iskola előtt külön megemlítettek és megdicsértek bennünket a térképészet terén mutatott, kiemelkedő és felülmúlhatatlan érdeklődésünk miatt!