És a gőzmozdony, a peron, a fehér állomásépület! Minden a helyén! A gőzös, mely oly hosszú ideig eszembe sem jutott és meglátni most annyira, de annyira...
A legnagyobb természetességgel áll a helyén: jó idők, rossz idők, nem számít; én meg magától értetődően - „Hát, igen... A kanizsai gőzmozdony!” - bólintottam, pedig legutóbb akkor jutott eszembe, amikor a leszerelő vonat ablakából néztem, ahogy eltűnik a szemem elől és arra gondoltam közben: „Na végre!”
2010. augusztus 28. - bár furcsa ezt ebben a formában leírni már; nem számít, a lényeg, hogy ímhol a felvétel, mely azokat a pillanatokat örökíti meg, amikor is a vonat megérkezett Nagykanizsára, a földkerekség leges-legjobb vasútállomására!
A videó végén elindulok a hátizsákomért, s - utóbb belegondolva - azért igazán lehetett volna annyi eszem, hogy magam mellé teszem le, ha már egyszer az én hülyeségem miatt ennyire takarékoskodni kellett az energiával. Bár csak pillanatokkal korábban lettem biztos abban, hogy a JOBB oldalon lesz az állomás, azért a motyómat biztosan lett volna időm átlendíteni erre a féltekére amennyiben eszembe jut, mert arra például akadt érkezésem, hogy előre eltervezzem a következő lépéseket.
Persze, igazatok van: a hátizsákot a hátamra is vehettem volna akár. Csakhogy én dokumentarista jelleggel akartam megörökíteni megérkezésem pillanatát: odalépek, felveszem és már indulok is kifelé, ezt követően pedig több mint húsz esztendő múltán leszállok a kanizsai vasútállomáson!
A videó végén elindulok a hátizsákomért, aztán a többi – néhány pillanatnyi – néma csend.
No comments:
Post a Comment