Minden a régiben

A nagyatádi farakás

Nem tudom, de engem ezek a precíz farakások a pályaudvarokon valamiért gyermekkoromra emlékeztetnek, legalábbis azokra az időkre, amikor még jóval nagyobb élet volt a vaspályák mentén. Mintha egy álmos vasárnap délutánt juttatnának eszembe, egy kirándulást a Gömöri pályaudvar – Kazincbarcika vonalon, pedig egy kezem meg tudom számolni, hányszor jártam arra...

Hanem mi is csináltunk egyszer ilyet, mármint farakást. Igaz, nem gerendákból és nem is cölöpökből, hanem apró kis fahasábokból. Nagyatádon voltunk gyakorlaton a dermesztő hidegben és az egyik legjobb haverom, Egon kitalálta, majd magától elkezdte egymásra rakni a tüzelőt valami hihetetlen precizitással, közvetlenül a sátor bejáratához. Segítettünk neki, de végig ő irányított; utoljára pedig úgy nézett ki az egész, mint valami műalkotás.

És ekkor ha nem is csoda, de igazán különleges esemény történt. A zászlóalj parancsnok saját kezűleg libbentette félre a sátor bejáratát és bekukkantott. Nagy ritkaság volt az ilyesmi, a századszinten is csak hetente néhányszor láttuk, meg egyéb kiemelkedő eseményekkor, hiszen odalent dolgozott ő, a hatalmas parancsnoki irodában!

Voltak vezetői adottságai, kétségtelen. Amikor meglátta az elkészült remeket, a szeme sem rebben, hanem férfiasan és határozottan így szólt:

- Na, ugye! Így kell ezt! - mintha ez egészet ő találta volna ki.

Szavaitól visszhangzott az egész tábor, így hát mindenki parancsnak vette és megpróbált a miénkhez hasonló díszletet eszkábálni illatos fahasábokból a sátra bejárata elé. Ami nem sikerült, mert nem sikerülhetett: nekünk sem biztos, hogy összejött volna még egyszer. Közben persze átkoztak minket, a harmadik századot. Különösen így volt ezzel a törzs, szegényeknek már önmagában az is nagy traumát okozott, hogy fel kellett kelni a puha ágyból és teherautókon elhagyni a laktanyát, aztán a lőtéren egy sátorban... Jobb nem is belegondolni!

Viszont Egon legalább dicséretet kapott, amit ugyan formálisan soha nem vontak vissza (ahogyan azt sem hirdették ki nyilvánosan, hogy az egész az ő ötlete volt). Mégsem ment sokra ezzel a piros ponttal a haver. A gyakorlat végén jártunk, amikor ismét találkoztunk a főhadnagyunkkal. Tudtuk, hogy ott van, ott alszik a parancsnoki sátorban a nagy ember, aki a századot vezette, napközben láttuk is gondterhelten járkálni fel s alá, de valahogy az egész személye annyira távolinak tűnt. Igazából nem vegyült el közöttünk: így amikor ő katonákkal mutatkozott, annak súlya volt és leginkább valamelyik ósdi propaganda-filmre emlékeztetett. Aztán egyszer csak, nesze neked, itt jön velünk szembe!

A parancsnok okos ember lehetett, jó arcmemóriával, mert függetlenül attól, hogy viszonylag ritkán látta a katonáit, elég jól ismerte őket. Az viszont, hogy csak néha szállt alá közénk, nem biztos, hogy minden esetben előnyös volt számára. Alkalomadtán érték őt is meglepetések.
Példának okáért Egon kifejezetten rendes srác volt és nem hinném, hogy a fejébe szállt volna a dicsőség, legfeljebb egy kicsit. Amióta megdicsérték nem borotválkozott. Ráadásul kifejezetten jóravaló pofaszőrzettel büszkélkedhetett, s ennek megfelelően így, a gyakorlat vége felé kezdett egészen úgy kinézni, mint valami szovjet ősember.

- Katona! Maga mióta nem borotválkozott? - dörrent rá a pk.

- Főhadnagy elvtárs, jelentem: három napja! - hazudta Egon.

- Akkor három nap fogda! - hangzott a megfellebbezhetetlen verdikt.

Amit aztán valaki végül mégis megfellebbezett, mert elkerülte a nehéz vasat végül a koma, ahogy a jutalomból sem lett semmi. Nem ment haza, de tárasaságát sem voltunk kénytelenek nélkülözni egy ideig. Ott horkolt továbbra is néhány ágynyira tőlem, hol éjszaka, hol napközben.

Vagyis maradt minden, minden maradt a régiben.